A tájék, amit fél évszázados távlatban a concept art, a fluxus vagy bármely más erősen teoretikus indíttatású művészet – az ideologikus irányultságúakról nem is szólva – mutat, meglehetősen kopár, elhagyatott vidék. A fluxus megmaradt művei többnyire dobozok, a concept art szinte csak írott koncepciókból áll, amelyek nélkül jószerivel értelmezhetetlen a velük kapcsolatos tárgyhalmaz.
A konstruktivizmus, valamint kései válfajai esetében némileg más a helyzet. A művek műtárgyszerűbbek, ám esetükben még erősebben érzékelhető a koruk szellemének elmúltán támadt űr. Az olykor forgó és villogó, vagy csengő és bongó műtárgyak látványos együttese leginkább a Csodák Palotájának egy régi változatára emlékeztet.
Az ilyen művek megértéséhez meg kell kísérelnünk azokat a hatásokat tekintetbe venni, amelyek egykor környező szellemi terükből érkeztek, és amelyeknek ma már csak hűlt helye érzékelhető. A klasszikus modern során eléggé eltérő absztrakciókat alkalmaztak a látható dolgok relativitásának (Paul Klee) megismerésére, formáló tényezőinek feltárására, valamint e formaelveknek a művészi produkcióban való alkalmazására. Indíttatásaik nagyon különböző szellemi tájakról származtak: a teozófiától, a gép mítoszán át a relativitáselméletig és tovább – amint azt Klee imént idézett kifejezése is jelzi. Mégis közös volt bennük az, hogy a megismerésben és az alakításban – gyakran az utópikus társadalmi konstruktivizmusig menő – jövőalakító lendület munkált.
A korabeli konstruktivizmus – a többi művészeti áramlathoz hasonlóan a láthatóság sokfélesége és bonyolultsága mögötti egyszerűséget kereste. A jelenségek, a felületi észleléstől való eltekintés, elszakadás, elvonás: az absztrakció révén jutott az általánosabb érvényű alkotó- és működtető elvekhez. Lehetővé tette az átlátást, a szerkezeti vagy dinamikai jegyek érzékelését is. Ez gyakran egyszerű geometrikus formákra és struktúrákra, könnyen átlátható kompozíciókra vezetett. A későbbiekben, a totális rendszerek, majd a háború borzalmainak tapasztalata nyomán, a hidegháború és egzisztencializmus hűvös légkörében a jövőalakító aktivizmus alábbhagyott. Az absztrakció megmaradt és kiterjedt és általános formaelvként egyre szélesebb körben hatott. Ez leginkább a korabeli építészetben, kivált a brutalizmusban mutatkozott meg.
Egy panelház brutálisan egyszerű. Alapelve, a lakógép is ilyen, az emberi élet absztrakciója: egyediségétől, esetlegességétől és összetevői sokaságától elvont lakófeltétel-konstrukció – a gépi technológia mechanizmusain át szemlélve. Ez a szemlélet tárgyszerű; az ember-tömeget, akárcsak az egyes emberi test tömegét tárgyként szemléli. A lakógép a humán testtömegek számára tervezett tárolórendszer.
A humán mechanika későkonstruktivista absztrakciója az ember-gép: a „térdinamikus szobrászat – írja Nicolas Schöffer – először teszi lehetővé a világon, hogy az embert egy önállóan mozgó absztrakt műalkotás helyettesítse, és egy új lény jelenjen meg a színház világában.” És nem csak ott – tehetnénk hozzá…
Egyáltalán mi szükség van arra, hogy az embert egy önállóan mozgó absztrakt műalkotás helyettesítse? A válasz a korabeli francia strukturalizmusban keresendő – számomra legalábbis Gilles Deleuze a Miről ismerszik fel a strukturalizmus? című írása szerint egyértelműen: „ …a strukturalizmus nem választható el egy új materializmustól, egy új ateizmustól, egy új antihumanizmustól.”
A strukturalizmus mint szellemi környezet – az általános, mondhatni atmoszferikus hatásán, antihumanizmusán túl – a konkrétabb szervezőelvek tekintetében is érzékelhető. A Deleuze által felsorolt hét kritérium közül az egyik a szerialitás: „minden struktúra szeriális, multi-szeriális, és e feltétel nélkül nem működne.” Egy további kritérium pedig az üres mező, amiről azt írja, hogy „nincs strukturalizmus e nullpont nélkül”.
Ennek alapján érthető, hogy kései korszakában Schöffert a „korszellemet a szintézis legmagasabb fokán kifejező művek” helyett inkább az egyensúly kérdése foglalkoztatta: a lakógép-telepek terének horizontális-vertikális tagolású sivárságát kívánta dinamikus egyensúlytalansággal ellenpontozni. Ez a korrekciós kísérlet a legjobb – ha nem az egyetlen – kiút volt későkonstruktivizmus számára: a városi téralakítás, az urbán dizájn felé.
