Tom Pastor a képzeletének rabja. Szerelmi élete viharos, hétköznapjai keservesek. Alig létezik számára más, mint az ecset és a vászon, hogy illúzióit valósággá álmodhassa.
Tom negyvenéves, festőművész, és egy nap arra ébred, hogy halott.
De az életének ezzel még koránt sincs vége.
A túlvilági sötétség sivatagában megcsörren egy piros telefonfülke készüléke: a vonal másik végén felcsendülő hang akar tőle valamit.
Hősünk elindul hát beteljesíteni a küldetését, útját nem gátolja sem tér, sem idő, ezen a helyen vígan megfér egymás mellett Edgar Allan Poe és Charlie Chaplin, Drakula gróf és a Gyáva Oroszlán, Salvador Dalí szürrealista rémálma és Tom Pastor Keselyűembere… Szerelem és halál.
A nagy illúzió a megismerhetetlen felfedezésének regénye, édes-bús felnőttmese a boldogság kereséséről és megtalálásáról, ott, ahol a legkevésbé számítanánk rá. Benyák Zoltán (fenti kép) regényéből itt egy részletet olvashatsz, ha pedig megtetszett, itt meg is rendelheted az Athenaeum kiadó legújabb, tegnap megjelent könyvét.
Benyák Zoltán: A nagy illúzió
részlet
Azt hiszem, jobb, ha többet tudsz erről a helyről, végül is egy
ideig itt fogsz élni.
– Élni?
– Ne lovagolj a szavakon!
– Bocs. Jöjjenek a túlvilág szabályai!
– Majd apránként adagolom, hogy ne fájjon. Lássuk csak!
Annyi idősen kerülsz ide, ahány évesen ütött az órád. Aztán
ez az óra megáll, és nem megy már többé.
– Most örülnöm kellene, hogy negyvenévesen feldobtam
a bakancsot. Nem lenne kedvem végiggyűrni a túlvilágot
egy százéves köszvényével, prosztataproblémáival, amnéziájával…
– Az amnézia azért részlegesen megvan – vigyorgott
Nina. – Ezt ne feledd!
Ez végre Tomból is előcsalt egy félmosolyt.
Ezzel meglenne halálod első vigyora. Gyújthatod a gyertyát,
Tom!
– Igaz.
– Szóval?
– Az itteni időviszonyok kissé mások. Olykor háromszor
hosszabb az éj, máskor a napok nem akarnak véget érni.
Pletykálnak egy városról valahol délen, ahol mindig szombat
este van. Fogalmam sincs, hogy igaz-e, de ha egyszer megtalálom
a helyet, többé ki sem teszem onnan a lábam. Szóval,
ha lenne karórád, akkor most lecsatolhatnád, és kidobhatnád
az ablakon. Ennek az egésznek itt nincs jelentősége. Most
egy jó darabig úgyis negyven maradsz.
– Egy jó darabig? Álljunk csak meg egy szóra! Vallási és fizikai
kérdéshez érkeztünk. Meddig tart az örökkévalóság?
Nina arca maszkszerűvé merevedett.
– Az attól függ, mit hagytál odaát.
Tom egy alakot látott az autópálya mellett. Sötét kabátot
viselt, amiről azt hitte, mozog a férfi testén, de amikor elhúztak
mellette, látta, hogy azok csupán madártollak. Tollak,
amelyeket egy régi kabátra ragaszthattak, és a szél borzolja a
különös ruhakreálmányt. A visszapillantóból úgy látta, hogy
a férfi lehetetlenül vékony nyaka és kopasz feje fehéren emelkedik
ki a tollkabátból.
Nina nem vehette észre a dolgot. Némán vezetett, gondolatai
messze jártak, Tom pedig rövid vacillálás után úgy döntött,
nem hívja fel a figyelmét Miszter Tollkabátosra.
– Attól függ, mit hagytam odaát? Ez nem világos.
– Néhány dolgot nem érteni kell, hanem érezni.
– Azért kifejthetnéd.
– Várjál! Azon töprengek, hogyan lehetne a legjobban elmondani.
Felüljárók keresztezték az útjukat. A távolban egy város fényei
színezték a horizontot. A kietlenség megtörni látszott,
egy pillanatra minden olyan volt, mint régen, és Tom ettől
jobban érezte magát.
A stoppost fél mérfölddel később vették fel.
Hatvanas férfi volt, szürke ballonkabátban, olyan kalapban,
ami Tomot a régi Al Capone-filmekre emlékeztette.
– Ez jó alkalom, hogy megtudjuk, merre járunk – mondta
Nina, és félrehúzódott, hogy felvegyék a férfit.
– Miért? Nem tudod?
– Néha iszom, mikor vezetek. És el is szoktam tévedni.
Letekerte az ablakot, a kalapos a kocsihoz hajolt.
– A város felé mennék – mondta olyan akcentussal, amiben
a német és a francia keveredett, mint egy koktél egymáshoz
teljesen nem illő összetevői.
– Akkor mázlija van – közölte a lány. – Huppanjon be!
A férfi bekászálódott a hátsó ülésre a régi kekszeszacskók
és a szendvicsek romjai közé.
– Egy örökkévalóság óta ácsorgok itt! Isten áldja meg magukat!
– Már megtette.
– Havonta egyszer megyek be a városba üzleti ügyet intézni.
– És melyik város is ez?
– Hamburg.
– Ja, persze, Hamburg – mondta Nina, és közben sandán
Tomra pillantott, majd megvonta a vállát, mint aki továbbra
sem tudja, hogy kerültek ide, de nem is igazán érdekli.
– Könyvelésben utazom – mondta a férfi. – Tudják: számlák,
papírmunka, ilyesmi. Sokaknak unalmas, de nem nekem.
Én imádom a fecniket.
– Sejthettem volna, hogy a pokolban is kell adózni – szólt
közbe Tom.
– Itt azért több marad a zsebben – válaszolta a könyvelő. –
Feltételezem, maga új fiú errefelé.
Nina egy pillantással belefojtotta Tomba a riposztot.
– Új. De majd belejön.
A fickó a hátsó ülésen hümmögött, majd mintha átszakadt
volna a gát a szájában, szabadjára engedte a szóáradatot.
– Számláztam én odaát is. Negyven évig. Hát mi mást csinálhattam
volna itt? A meló – az meló! Mindegy, hogy ele-
ven vagy halott az ember. Tudom, most azt gondolják, hogy
könnyű. Vagy azt, hogy unalmas. Hát nem az. Egyik sem.
Már odaát sem volt az. Ellenőrzések, feljelentések… Egyszer
egy évet még ültem is. Mert valami ostobának nem jöttek
ki a számok. Tudatlanok. Azt mondták, azért küldenek rács
mögé, mert sikkasztottam. Na, mindegy! A lényeg az, hogy
tizenhét infarktust tettem le az asztalra. Egy dobbanással se
kevesebbet. Azután a tizennyolcas elvitt.
– Minden elismerésem! – mondta Nina. – Tomra nézett, a
szemét forgatta, így jelezve, hogy bolondot fogtak.
Robogtak. A férfi a kocsiban sem vette le a kalapját. Gyakran
hátrapillantott a mögöttük tekergő országútra.
– Tizenhét – dicsekedett tovább. – Biztos nem egy világrekord,
de nem sok olyat mutathat, aki utánam csinálta.
– Tuti – hagyta rá Nina.
– Harald Horrowitz.
Nina felengedte a gázpedált, arca megváltozott.
– Vannak gyerekei, Herr Horrowitz?
– Sajnos nincsenek. Tudja, akartunk a feleségemmel, de
végül… Az igazság az, hogy sosem voltam egy ördög az
ágyban. Nehéz bevallanom, de így van. Bizonyára a szívem
miatt.
– Mikor érte az a bizonyos tizennyolcas?
Tom szinte kézzelfoghatóan érezte Nina feszültségét a kocsiban.
A lány ujjai elfehéredtek a kormányon. Többet bámulta
a visszapillantóban a hátsó ülésen gubbasztó könyvelőt,
mint a feléjük rohanó utat.
– Hogy mikor? – Horrowitz megint hátranézett. – Nyolcvankettő
decemberében. Hanukakor. A havat lapátoltam a
járdán, mikor beütött az istennyila. Pedig biztosan jó ünnepek
lettek volna.
– A felesége Marta Horrowitz?
Tom úgy látta a gyenge fényben, hogy a férfi szeme könnyfátyolos
és rémült.
– Igen. – Horrowitz igenje éppen olyan lehetett, mint amit
a bíróságon mondott ki, sok éve, mikor a bűnössége felől faggatták.
Egy beismerő vallomás tele lemondással, a harc feladásával.
Nina a fékre taposott. A Chevy fara táncolt az úton, miután
megállapodott, a révész kiugrott, feltépte a hátsó ajtót, és
kirángatta Horrowitzot a kocsiból.
– Van egy rossz hírem, Harald! – kiabálta. – Marta hat
nappal ezelőtt meghalt. Szélütés. De maga ezt sejtette, igaz?
Ezért viselkedett ilyen gyanúsan.
Tom is kiugrott az autóból. Megállt a férfi és a lány mellett,
de fogalma sem volt róla, hogy mi folyik itt, és hogyan
tudna beavatkozni.
A távolban az út szélén, ahová most a megpördült kocsi
fényszórója mutatott, újra felbukkant a férfi tollkabátban.
Tom úgy vélte, mérföldekkel hagyhatták maguk mögött.
Gyalogosan nem érhette utol őket ennyi idő alatt. Most mégis
ott közeledett, alig néhány száz méterre.
Harald és Nina nem látta a tollkabátost.
– Tudom, hogy Marta megérkezett – mondta a könyvelő,
miközben térdre rogyott. – Neki volt egy második férje,
aki még él odaát. Bevallotta, mikor beszéltünk. Szerencsésebb
volt, mint én. Én… már elbúcsúztam tőle.
– Nagyon sajnálom, Harald! – Nina szinte már ordított a
férfival, közben úgy rázta a gallérjánál fogva, hogy Harald
puhakalapja az útra esett. – Azt is, ami történt, és azt is, ami
ezután jön. De akkor is szólnia kellett volna! Én jóhiszeműen
felvettem!
Harald bőgött, mint egy kiskölyök.
Az út szélén közeledő jelenéstől Tom úgy érezte, valaki
csomót kötött a beleire, a bőre a testére fagy, miközben a
mellkasában lángolt valami. A dolog, ami olyan kabátot viselt,
mintha eleven varjakat ragasztott volna a testére, ötvenméternyi
távolságba ért. Minden lépéssel háromszor gyorsabban
közeledett, mint azt a józan ész diktálná.
Józan ész az élet utáni életben? Ébresztő, Tommy fiú! Vagy
jó éjt. Ahogy tetszik.
A szél az országút felett erősödni kezdett, a Chevy rendszámtáblája
nyikorgott.
– Nina! – szólongatta a lányt Tom.
Az nem figyelt.
– Alig lehettek együtt pár napot a maga Martájával. Ez
szívszorító, igaz, Harald? Most pedig figyeljen jól! Van-e
fontos szó, amit még kimondana?
– Nincs. Már mindent elmondtam.
– Van-e bárki, akinek megbocsátana?
– Nincs. Már mindenkinek megbocsátottam.
– Van-e bármi súly, ami a lelkét nyomja?
– Nincs. Könnyű vagyok. Készen az útra felfelé vagy lefelé.
Kapkodó litánia volt, egyszerre feloldozás, gyónás, útra bocsátás.
Az egész elsietve, mintha a túlvilág örökkévalósága is
véget érne egyszer. Tom megbabonázva bámulta a lányt és a
földön fekvő öregembert.
Nina végre észrevette azt a másikat, aki már a kocsi orránál
járt.
– Kezdődik! – A szót szinte kiköpte. – Elengedte Horrowitzot,
akinek az arca úgy festett, mint aki éppen most szenvedi
el a tizenkilencedik infarktusát, és egyben az első e világit.
Nina az autó mögé taszította Tomot. Átölelte hátulról, éppen
úgy, ahogy az anyák ölelik a gyermeküket, mikor beüt a
földrengés vagy a világvége.
Úgy festett ugyanis, hogy a világvége a nyakukon van.
Hallották, hogy Harald még kiált valamit a kocsi túloldaláról,
de egyikük sem értette pontosan, hogy mit. Tom a hanglejtésből
búcsúzkodásra vagy átkozódásra tippelt. A szél erősödött,
a Chevy billegni kezdett a rugóin.
– Csukd be a szemed! – kiabálta Nina Tom fülébe.
Tom megtette, azután életében először valami másba is belefogott.
– Az úr az én pásztorom…
– Hagyd ezt! Nem segít. Tartsd inkább csukva a szádat is!
A szélviharban valamiféle mély búgás kezdődött. Olyan,
mint egy kút szájánál üvöltő vihar. A fergetegnek olyan szaga
volt, akár egy régi pincének.
Tom szorította Nina karját, és közben – a lány tanácsa ellenére
– kinyitotta a szemét. Csak óvatosan, mintha becsaphatna
ezzel bárkit is. Életében Tom nem volt jó megfigyelő, csak
akkor vésett valamit az eszébe, ha azt érdemes volt lefesteni.
Ezt most minden bizonnyal érdemes volt.
Azt várta, hogy a fehér bőrű, fekete kabátos rémség –
habár véznának tűnt – darabokra tépi Haraldot, és felfalja.
Vagy azt, hogy a vértelen ajkak előbb akkorára nyílnak, mint
egy cső szája, aztán akkorára, mint egy csatornafedél, azután
az egész egy óriási fekete kapuvá lesz, rothadó fogkerítéssel,
ami a nagy büdös semmibe nyílik.
Csalódnia kellett.
Az autóút üres volt. A szél gyorsan semmivé apadt, a tollkabátos
pedig nem volt már sehol. A felezővonalon, a két sáv
határán Harald Horrowitz kalapja feküdt csupán.
Emlék Harald Horrowitz második halála után.
*
Lapozz a folytatáshoz!
