Nem tart az epigonoktól és örül, ha stílusa hatást gyakorol a fiatalabb nemzedékek szerzőire – mondta Bodor Ádám Kossuth-díjas magyar író, aki 80. születésnapja alkalmából adott telefonos interjút.
Pályafutásának kezdetéről szólva az erdélyi származású szerző felidézte, meghatározó szerepet játszott íróvá válásában, hogy a kolozsvári Református Kollégium növendékeként 1952-ben, tizenhat éves korában államellenes szervezkedés és röpcédulák terjesztése vádjával elítélték, és két évet töltött a szamosújvári politikai börtönben.
Kétségtelenül nagyon fiatalon kerültem a rács mögé, olyan körülmények közé, amelyek a világnak egy másik, szokatlanabb oldalával szembesítik az embert. Ez az állapot, helyzet engem gondolkodásra késztetett
– mondta, hozzátéve, hogy a börtön után tíz év telt el, mire igazából írni kezdett.
Kellett egy idő, ami után kellő biztonsággal ülhettem le a papír elé.
A szerző elárulta azt is, hogy a húszas évei elején egy ideig tájképfestészettel is foglalkozott.
Anyagilag megszorultam fiatal koromban, és bár komolyan sosem készültem erre a pályára, valamennyire tudtam rajzolni. El is adtam ezeket a képeket rögtön, eleve nem is állt szándékomban megőrizni őket, mert sült dilettáns festmények voltak. Szarvas a patakparton, téli alkonyat, ilyen rémségek.
Hozzáfűzte: jóval később, már íróként összeakadt az egyik ilyen fiatalkori festményével, amikor egy erdélyi alkotóházba vonult vissza.
A faluban sétálva egy tornácon megpillantottam a festményemet. Be is mentem a háziakhoz érdeklődni, hogy került hozzájuk, mire azt mondták, a gyerekük festette. Majd’ elájultam, mert 50 méterről láttam, hogy én festettem. Megkérdeztem, hogy beszélhetnék-e akkor a gyerekkel, erre ők rémületemre azt válaszolták, hogy nem, mert elvitte ezt a festményét a nagybányai művészeti iskolába, ahová azonnal felvették
– mesélte.
Mint Bodor Ádám elmondta, az elmúlt több mint ötven évben „természetszerűleg” könnyebb lett számára az írás, de „ilyenkor kell ügyelni, mert a rutin sokat ronthat az írásmű minőségén”. Hozzátette: az igényességhez akkor is ragaszkodni kell, amikor az ember már úgy érzi, könnyedén rázza ki magából a mondatokat. Mivel nem szeret befejezetlen művet kiadni a kezei közül, egészen addig nyersnek tekinti az írásait, amíg nem teljesen elégedett velük.
Kitért arra is, hogy örömmel tölti el, ha stílusa hatást gyakorol a fiatalabb szerzőkre.
Azt vettem észre, hogy az írás egyénisége egy nagyon önálló és öntörvényű dolog, így tulajdonképpen nem lehet senkit sem lemásolni
– hangsúlyozta, hozzáfűzve, hogy bár egy idősebb író stílusának jelentősebb értékei „átvándorolhatnak az újabb nemzedékek készségei közé”, de gondolkodásmódját képtelenség leutánozni.
Bodor Ádám saját bevallása szerint hosszú kihagyásokkal dolgozik, olykor évek telnek el egy-egy mű befejezése után, mire komolyabban belekezd egy újabb történetbe. Az író elárulta, hogy jelenleg is egy ilyen időszakban van, nem dolgozik éppen semmi konkréton.
Az én koromban, azt hiszem, már egyébként sem illik különösen terveket dédelgetni.
A kérdésre, hogy ezekben a szünetekben mivel foglalkozik, úgy válaszolt:
hogy nagyon őszinte legyek, semmivel. Egyszerűen ilyenkor kimarad ez az életemből, úgy látszik ilyen az alkatom. Nem nagyon gyűjtök anyagot, az anyag magától összegyűl, nem folytatok előtanulmányokat sem. Ilyenkor egyszerűen élek egyik hónapról a másikra, sokat vagyok a természetben, ez egy régi vonzalom nálam
Hozzátette: az írással töltött időszakokban sem dolgozik folyamatosan, ritka, hogy egész nap írjon, rendszerint a reggeli és esti órákat használja ki erre a célra.
Bodor Ádám 1936. február 22-én Kolozsvárott született. Szabadulása után gyári munkásként dolgozott, majd a kolozsvári Protestáns Teológiai Intézet hallgatója lett. Később a helyi egyházkerületi levéltárban, majd egy fordító-másoló irodában kapott munkát, 1982-es Magyarországra történő áttelepülése után pedig négy évig volt a Magvető Kiadó lektora és szerkesztője.
Első novellája 1965-ben jelent meg az Utunk című lapban, négy évvel később első novelláskötetét is kiadták A tanú címmel. A magyarországi elismertségre 1991-ig várnia kellett, ekkor nyerte meg a Holmi című folyóirat novellapályázatát a később megjelent Sinistra körzet című kötetének egyik történetével. Az 1992-ben kiadott regény külföldön is nagy sikert aratott.
Ugyanebben az évben jelent meg a Vissza a fülesbagolyhoz című elbeszéléskötete, majd 1999-ben Az érsek látogatása című regényével jelentkezett ismét. 2001-ben látott napvilágot A börtön szaga című interjúkötet, 2010-ben Az utolsó szénégetők címmel tárcáit adta közre, egy évvel később jelent meg a Verhovina madarai című regénye.
Bodor Ádám az elmúlt évtizedekben több rangos elismerést kapott, köztük 1986-ban a József Attila-, 1992-ben a Krúdy Gyula-, 1996-ban a Márai Sándor-, 2002-ben a Magyar Irodalmi Díjat. 2003 márciusában Kossuth-díjjal jutalmazták, 2012-ben megkapta a Szépirodalmi Figyelő Alapítvány díját, a Verhovina madarai című regényéért pedig a Szépíró Díjat. 2014-ben irodalmi munkássága elismeréseképpen Prima-díjat ítéltek meg számára.
Az írót 80. születésnapja alkalmából február 23-án, kedden köszöntik barátai, pályatársai és olvasói a budapesti Petőfi Irodalmi Múzeumban (PIM), az est szervezésében a Magvető Kiadó és a Digitális Irodalmi Akadémia működött közre.
