„A Párhuzamos történetek végesre szabott időtlenségében az egyetlen tértagoló és térmeghatározó a fasz, amiről nem tudom, idézőjelek közé kell-e tennem, dilemmám kábé Brad Pittéhez hasonlatos, aki a seggemmel-vagy-farkammal-Edward-Norton-felé kérdéskörben hezitált a Fightclubban, mikor a repülőn vécére ment.” Király Kinga Júlia író véleménye. (Fotó: Révai Sára)
Ha már – akkor visszakérdezek, gondoltam, így első blikkre. Hogy mit jelent a rossz szex, pláne, az irodalomban? Eleddig pont. Viszont. Mit kell értenem alatta? Mert kinek rossz? Akik csinálják? És ha igen, melyik az a pillanat, vagy annak akár a töredéke is, mikor az aktus egyik, vagy másik, adott esetben egy további valahanyadik résztvevője leminősíti azt? Mert miért nem szállnak ki, ha már épp rosszra fordul? És ha már benne maradtak mégis, mert a narratíva így kívánja, nem lehet, hogy ez nekik valamiért jó? Nekik, nem az írónak, könyörgöm. Ha másért nem, hogy a valamilyen létidőben szerzett tapasztalatokat kipipálják? És ha nekik jó, így vagy úgy, akkor miért rossz? Kinek? Vagy az olvasónak rossz a szex? Netán a kritikusnak? És? Vagy? Miért? Mit jelent ez a díj? Még csak nem is Bad Sex in Literature, hanem in Fiction, ami felénk, az angolszász terminushoz képest, elég kevéssé árnyalódik. Mit jelentsen ez? Utánanéztem a The Guardianon is, külön rovatot kapott az elektronikus változatban, ők, a viktoriánusok – mert mi nem vagyunk azok, ugye! –, ők aztán tudják. Hiszen még Tony Blair önéletrajzi bestsellere (A Journey) is jelölve volt. Tom Fleming, a Literary Review egyik szerkesztője úgy nyilatkozott, eloszlatván ezzel némi ködöt bennem is, hogy „a szexus természetének szegényes, vagy redundáns, avagy nyers ábrázolását celebrálja“ ez a díj, Tony Blair kapcsán pedig az egekbe meneszti a zsűrit is, lévén, hogy Blair jelölése teljességgel előzmények nélküli, és minden vonatkozásban szétfeszíti az irodalom alapjait (inkább kereteit, nem?). Idéznék egy passzust az említett ex-miniszterelnöki opuszból, amely a Munkáspárt akkori vezetőjének, John Smithnek a hirtelen halálát követő éjjelét írja le – miközben kérve kérek mindenkit, hogy most az egyszer ne lássa mögé a politikai hitviták szőttesét, még akkor sem, ha ez Angliából, britként teljes mértékben lehetetlen lenne, szóval maradjunk most nagyon is itt, mifelénk –, már csak azért is, hogy feltehessem az újabb kérdésemet:
„Azon az éjszakán a karjaiban ringatott, és csitítgatott; azt mondta, amit hallanom szükséges volt; megerősített. Kellett nekem a Cherie szerelme, 1994. május 12-ének éjjelén önző módon kellett. Én pedig felzabáltam, mert erőt adott. Állat voltam, az ösztöneimet követtem.“
Nos, azt szeretném ezzel kapcsolatban kérdezni, de tényleg, hogy akkor mi az irodalom? Nyíltan vállalom – hogyisne!–, hogy a Tony Blair jelölésének említése manipuláció, hiszen a szélsőséges felől közelítek az egész felé, hogy megpróbáljam megtalálni benne azt a bizonyos egyet, mint minőséget. De akkor is. Komolyan vehető ez a díj? A maga kinyilatkoztatott fricska-jellegével, és annak dacára? Egy önéletrejsz – bár csak részleteiben ismerem –, amiről a szerkesztők úgy vélekednek, hogy jobb években méltó konkurense lehetne Ian McEwannak is? Nem mintha a mcewani életmű szorgos szakértője lennék, s nem mintha az álszerényen szerénytelen nem-szakértésem mögött nem állapítottam volna meg, eleddig a magam számára legalábbis, hogy a literátus angol szex a legtöbb esetben még mindig a dickensi ködökbe vész, még mindig misty és gloomy, és ennek megfelelően a testek dinamikája is épp csak feltűnik, majd visszabújik az éghajlati tényezők szemérmetes fátyla mögé, s hogy mindaddig, amíg Nagy Britannia nem cserél helyet Szicíliával, ez nagy valószínűséggel így is marad. A kivétel és a szabály nótája amúgy a régi. Csak zárójelben mondanám, tipográfiai jelölések nélkül, hogy egyszer elanekdotázgatták angol ismerőseim, vérbő és egészséges kontinentális szexizmussal, mi tagadás, miszerint az angol nők azért csúnyák, mert mindig köd van, tehát a reprodukcióhoz nem szükségesek az esztétikai paraméterek – én kérek elnézést a nevükben, magamért és minden nőért, hogy meg is magyarázták.
De akkor is. Hogyan kerülhetett bele a képbe Nádas Péterünk? Na és az ő Rushdie-juk? És Garcia Márquez? Ki játszik kivel? Mit?
Egy politikai líder halálát követő éjszaka, kis jóindulattal legyen történelem az énben, melyet ugyancsak három rossz mondatban intéz el a szerző, hogyan emlegethető egy jelölőlapon azzal a résszel, mégha nem is egyazon évben – és mint minden olvasónak, lehessen nekem is egy saját passzusom, amelyhez az egészet viszonyítom, illetve abból származtatom –, idézem:
„Az újmódi kopárság bizonyára nem egyszerű divat volt. Mintha immár nem annyira térben élnének az emberek, hanem időben. Akárha nem kötődnének többé semmihez, sem helyhez, sem tárgyakhoz.“? Hogy lehet így könyveket egymás mellé dobigálni? Utoljára bakfiskoromban láttam hasonlót a gimnáziumi könyvtárban, igaz, akkor és ott az igazgató leánykája volt a könyvtárosnő, aki valamiféle hozott devianciával a színkör mentén találtatta a könyveket, s ha az ember kölcsönözni akart, meg kellett mondania azt is, hogy Az ember tragédiája sárga.
A fentebb idézett passzussal csupán védelmére szeretnék kelni valaminek, s hogy minek, hadd ne mondjam még ki, védelmére elsősorban a mű olvasójaként, amiből nőiségem talán nem zárható ki, és mégis. A Párhuzamos történetek végesre szabott időtlenségében az egyetlen tértagoló és térmeghatározó a fasz, amiről nem tudom, idézőjelek közé kell-e tennem, dilemmám kábé Brad Pittéhez hasonlatos, aki a seggemmel-vagy-farkammal-Edward-Norton-felé kérdéskörben hezitált a Fightclubban, mikor a repülőn vécére ment. És ezt, mielőtt a rosszul értelmezett femminizmus követői a sarkamban lennének, vállalom, mert a kasztráció is valamire adott válasz, mert abban az egységben, amiben párhuzamosan zajlanak a történetek, az egyetlen kapaszkodó a: másodjára csak azért sem fogom megnevezni.
Az már megint más kérdés, persze, hogy vajon hogyan szólal meg Nádas angolul. Ha végigolvasnám, se tudnám megmondani, mert nyelv nyelvből nő, változik, s mire a végére érnék, kezdhetném elölről, mondjuk, egy új fordításban. Rámehetne az életem, és akkor bizonyára feleslegesen éltem volna. De ha már itt tartunk, mármint a fordításoknál, és némiképp a női szempont is idekeveredett, eszembe jutott valami, reductio ad absurdum ugyan, de témába vág. 2008-ban, amikor végre magyarul is megjelent Anaïs Nin Vénusz deltája című kötete, amelyben néhány naplórészlet is helyet kapott, történetesen az is, miszerint ki kell találni a női erotikus nyelvet, hiszen a szerelem-udvarlás-erotika nyelvét a férfiaktól örököltük meg – és mennyire örültem ennek! –, a kötet felétől, bármilyen csöntörge kis formátumú az, nehezemre esett végigolvasni. Száraz volt, szikár, férfiasan unalmasabb könyvet aligha olvastam. Ezzel nem a fordítót akarom bántani, de hogy a női erotikum keresését egy férfi kezébe adják?!
S hogy zárásképpen újra visszakérdezzek: vajon, nem az a rossz szex az irodalomban, bármiben egyaránt, melynek során az aktus résztvevői minduntalan kikacsintanak, tehetetlen és ajzott voyeurré alacsonyítva az olvasót? És ha ennek a kérdésemnek alapja van, ide sorolható a Párhuzamos történetek? – Ugyan.
Ezt hangosan és magamnak válaszoltam.
{jcomments on}
