Ha sok Téreyt olvasok, előbb-utóbb feminista leszek. S nem a szelídebbik fajtából – ezzel a tanulsággal (és önmagamnak szánt figyelmeztetéssel) tettem le Térey János legújabb könyvét, A Legkisebb Jégkorszakot. Pedig a Jégkorszak előzményeinek tekinthető epikus és drámai művek –az Asztalizene, a Protokoll vagy az Átkelés Budapesten – nem tűntek előítéletes, nőellenes írásoknak. A másfél éve (a Jelenkorban) publikált Epifánia királynő volt az, ami először meghökkentett és felbosszantott. Miért vizionálja valaki manapság a nők rémuralmát? Olyan veszélyesen közel lennének a hatalomhoz? Vagy miért monologizáltatja a Jégkorszak elbeszélője a szereplőit újra és újra vampokról, „agresszív alfanőstények”-ről (419.)? S az esetek többségében nem is tudni, hogy ki nyilatkozik. Az elbeszélő-e vagy egyik hőse? A Legkisebb Jégkorszak egyik reprezentatív nőalakja, Binder Lívia pl. egy filmszerepében „elbátortalanítja a körülötte lévő férfiakat”, s így azok „képtelenek uralni őt” (273). Miféle elvárás az, hogy a nőt uralni kell? Egyenrangú, együttműködő kapcsolatot elképzelhetetlennek tart a megszólaló? Netán férfiként méltatlannak érzi? Még rosszabb asszociációnk támad, mikor maga az elbeszélő hasonlítja a fagyos Dunát betöretlen nőhöz („S a nagy fagy első napjain, mint egy betöretlen nő, / Makrancoskodott a folyó” 244). Ezek szerint a nő állat, leginkább kanca, akit be kell törni. Ez a képzet kísért Delfin jellemzésében is, mikor Mátrai Ágoston, az egyik főhős tűnődik a hajdani operaénekesnőről: „még mindig elég jó nő, igaz, már nem az a nőstény Platonov / Az az örvényszerű lény, amelyik nem nyugszik, / Amíg mindent föl nem forgat maga körül” (567). A szép, vágykeltő nők személyiségéhez a pusztító hajlamot is hozzátársítja A Legkisebb Jégkorszak. A nagybáty Binder Gyula gondolatban így alázza unokahúgát: „Megsemmisítő, időnként őrjöngő / Férfiszaggató lett a kicsi Líviából” (274). Szemerédy Almáról a volt operakritikus jegyzi meg: „Ezért a nőért teszi kockára az életét / Annyi férfi, és bukják el majdnem mindenüket” (584.). Alma és Lívia jellemzését persze rosszindulatú kommenteknek is tekinthetjük, hisz Alma és Lívia magában a történetben férfifaló ugyan, de semmiképpen sem pusztító női démon, mint Lilit a Bibliában. Férfiszaggatás helyett beérik szeretőtartással, s a szeretőről Alma férje mit se tud, így „nem bukik el semmit”, Binder Lívia pedig hajadon, így nincs, akinek fájdalmat okozzon. Egy ideig azt is gondolhatjuk, hogy a femme fatale-ok csak frusztrált hősök szorongásos fantáziaképeiben jelennek meg, s a szerző csupán a magyar társadalmi elit bűnbakképző mechanizmusán ironizál, maga nem osztja szereplői előítéleteit és félelmeit. Csakhogy a könyvben a cselekmény szintjén is előkerül egy Lilit! Laurának hívják, 19 éves „bombanő” és pultos egy bárban. Egy ideig Labancz Győzőnek (a másik főhősnek) a szeretője, de aztán megelégeli Győző migrénes rohamait, s a rohamok közben megélt fájdalmas történelmi vízióit: „Baszki, hagyjál már békén a hülyeségeiddel. Kurva médium vagy, Győző” (188). Belép a Nemzeti Cserkelők, a sámánista fundamentalisták csoportjába – részben hazafias érzelmei, részben kalandvágya, leginkább pedig a férfias erő utáni sóvárgása miatt, majd egy jól megszervezett akció keretében meggyilkolja a miniszterelnököt, Radákot (ő mellesleg Lívia és Alma közös szerelme/szeretője). A terrorista akciókra –mert a szüzsében többnek is tanúi lehetünk – Laura teszi fel a koronát, ennek ellenére ő lesz az, aki a fundamentalisták közül egyedül menekül meg az elnök halálát követő bosszúhadjárattól. A férfiak mind elpusztulnak. Mitológiai és irodalmi elődeihez (egy Saloméhoz, egy Loreleihez) képest kisszerű, közönséges ez a démonocska, ám annál hatékonyabb, s az ő alakja jelzi: az elbeszélő is hisz a pusztító némberek mítoszában.
De hát nem csak végzetasszonyok alkotják a szövegvilág nőtáborát!
– vethetné a szememre bárki. Igen, szerethető nőalakok is helyet kaptak Térey palettáján, ám az uralkodni vágyástól ők sem mentek. Feleségként szívesen magukhoz ragadják a vezéri pálcát. Anya típusú nőkről van szó, karrier helyett (vagy mellett) vállalták a szülést, gyermeknevelést. Róluk elismerőbben szólnak Térey szereplői. Skultéti, a volt külügyminiszter szerint „a szülés képessége az egyetlen érv / A nők felsőbbrendűségének igazolására” (510). Etele , a Cserkelők vezére így nyilatkozik: „A nők meg a tájékozódás két össze nem férő dolog. Képtelenek eligazodni bárhol… De zseniálisak a fészekrakásban. Ha megtalálták a pontot, ahol letehetik a seggüket, / Akkor tényleg boldogok” (432). Más kérdés, hogy a családra, anyaságra vállalkozó nők milyen módon kerülnek bemutatásra. Mariannról, Labancz Győző volt feleségéről alig tudunk meg valamit: egyedül neveli két szép lányát, sikeres üzletasszony, szeretőt tartó, öntudatos nő, és hajlandó szóba állni volt férjével, aki hajdan csalta. Nem tűnhetett túl érdekesnek a szerző számára, ha nem áldozott rá túl sok szöveghelyet. A másik viszonylag rokonszenvesnek ábrázolt nőalak Mátrai várandós, majd anyává lett felesége, Fruzsina. A gyermekvárás hónapjaiban kész hisztérika, állandó ingerültsége, evésrohamai, szeszélyei próbára teszik Mátrai birkatürelmét. A tél legfagyosabb napjaiban, mikor a rádió mindenkit óv, hogy útra keljen, s Fruzsina karnyújtásnyira kerül a szüléstől, akkor jut eszébe meglátogatni anyját. Mátrai, mint mindig, alkalmazkodik, s Budáról Nagykovácsiba menet elakadnak a hóban, megindul a vajúdás. Mentőt, tankot kell mozgósítani, hogy anya és gyermeke túléljék a kalandot. Fruzsina egyébként maga a köldöknéző bornírtság. Mikor férje drámai hangú, költői szépségű e-mailekben számol be (még a regény elején) a kontinentális lehűlést okozó izlandi vulkánok lávafolyamairól, eget elborító füstjéről, Fruzsina felsóhajt: „Ezek a hamuszínű férfiak!” (34.) És elvonul ebédelni, tévézni. De azt még megtelefonálja a férjének, hogy a nagyestélyijét ne felejtse hazahozni Budapestre. A záró fejezetben szintén fölényes-lekezelőn szól férjéhez a mögöttük hagyott évről: „Ó, azt csak a nagyon csacsi kisfiúk hitték, hogy örök hó jön”. Mintha a nők csak hic et nunc élnének, sem a múlt, sem a jövő nem tudja felkelteni az érdeklődésüket, kizárólag a maguk kisszerű céljaival törődnek. Alma pl. szemtanúja az Etna kitörésének, de csak amiatt bosszankodik, hogy nem tud napozni. Mariann meg méltatlankodva hallgatja Labancz Győző világháborús és ’50-es évekbeli látomásait, mondván, Győző képtelen a környezetében levőkre, pl. őrá figyelni.
A Legkisebb Jégkorszak nőképe meglehetősen konzervatív.
A felszínen a kocsmai férfitársaságok sztereotípiáival tüntet, a mélyben a romantika, a naturalizmus és a szecesszió szerepkliséiből építkezik. 150-200 évvel ezelőtt, a nukleáris családok elterjedésével s a gyermekkor jelentőségének a felismerésével jöttek létre azok a női alapszerepek – a gondoskodó, jó anya és szerető feleség, ill. kontrasztként a szajha szerepe –, amelyek a női nem felértékelődéséhez és ezzel párhuzamosan a férfidominancia megrendüléséhez vezettek. Szerepvariánsai– a tündér, a mártír anya, a bűvös-bájos boszorka, a kikapós menyecske, a gonosz boszorkány, a végzet asszonya, a női vámpír stb. azóta is kísértenek a lektűrökben, fantasykban, horrorokban meg a szappanoperákban.
Térey regénye elsősorban Jókai és Móricz örököse férfi és nő viszonyának ábrázolásában. Ám ehhez az öngyötrő képhez a narrátor még hozzáteszi azt, amit Madách Az ember tragédiájában – a nők fölmagasztosítására és/vagy lealacsonyítására – megfogalmazott: a nőknek az ösztönösségük, öntudatlanságuk folytán szorosabb a kapcsolatuk a természettel és Istennel, mint a férfiaknak. Térey regényvilágában a vulkánok kitörését s ennek nyomán Európa lehűlését a nők bagatellizálják, és igazuk lesz. Fruzsina már a kezdet kezdetén kijelenti, hogy a természeti változás okulásul szolgál (41.), s ezt állapíthatjuk meg mi olvasók is a verses regény végén, ill. ezt fogja a református pap is Isten igéjeként hirdetni: „Nem mondhatni, hogy Isten javasolná / A fejvesztett futást a problémák elől: / Azt akarja, hogy okuljunk belőlük.”(174.) A regénynarratíva azt a madáchi és újszövetségi ideát is követi, hogy az emberiség egy gyermek születésétől megváltódhat. A verses regény történései a karácsony ünnepköréhez kapcsolódnak, s a központi eseményük a főhős, Mátrai gyermekének a megszületése. A katasztrófa visszavonódása is ehhez a születéshez kapcsolódik, legalábbis a főhős életében. Mátrai számára végre eljön a boldogság kora, s a férfiúi önérzete is rendbe jön az apaság tudatától: ”…az ő fejében csakis várakozás volt, / Vérbő boldogság előérzete… / Hát mégis meghosszabbítja az életét! / Lesz folytatása, és fiú is ráadásul… / Régen nem érezte magát ilyen erősnek, / Elpusztíthatatlannak. Egyáltalán: férfinak.”
Domján Edit
