Semmi nem használja el úgy az írót, mint a nyílt politizálás – állítja Darvasi László, akivel új, a Magvetőnél megjelent Isten. Haza. Csal. című kötete kapcsán beszélgettünk többek közöt menekültekről, az itt felejtett Kádár-rendszerről, és arról, mivel foglalatoskodik manapság Szív Ernő. Interjú.
• Az új kötete az Isten. Haza. Csal. több mint nyomasztó, súlyos témák kerülnek elő, súlyos karakterekkel: családon belüli erőszak, prostitúció, alkoholizmus, pornóipar, uzsora-rendszer, kizsákmányolt nyugdíjasok, rákkal való küzdelem, a halál, és mintha az egészet az „ötvenes évek szűk levegője” járná át, pedig a történetek napjainkban játszódnak és néhány kivételtől eltekintve az elmúlt két évben íródtak. A novellák annyira erősek, hogy néhol zokoghatnékja támad az olvasónak. Valóban ez lenne a mai Magyarország: egy „zokognivaló” országban élünk, „zokognivaló” helyzetekben?
Mi csak ne zokogjunk. El lehet menni a Nyírségbe, Ózd környékére, vagy az Alföldre, és megnézni, mi van ott. Milyen falvak tátognak a szegénységtől és a számkivetettségtől. Jó, mindenütt van muskátli a polgármesteri hivatal előtt. És jó, nem csak ez Magyarország, de ez is. Én Pesten, Újlipótban lakom, és a novellák egy része itt is játszódhat. De különben szociológiailag nagyon érdekes korban élünk. Ön az ötvenes éveket említi, én inkább a Kádár-korszakot mondanám. Hogy az nem múlt el, sőt, adtak még enni is neki, Nyugat-ellenesség, erős vezér óhaj, mindenható állam, egyebek. Az ideológiai ruházat lényegtelen. Nézze, másként félt az ember az ötvenes években, és másként a hetvenesben. Másként hitt, másként remélt. Akárhogyan is teljesített az ország, nagyon sok a sötét vagy a félhomályos oldal.
• Sokat jár külföldre: egy időben New Yorkban és Párizsban is időzött, Berlinbe pedig évtizedek óta visszajár rendszeresen. Egyszer azt mondta, Önnek ott az otthona, ahol az asztala. Mégis, miért jön mindig vissza?
Egyszerű, mert itt vagyok itthon. Talán maradhattam volna Amerikában, eszem ágában sem volt. Volt ennek családi oka, a gyerekem például, meg hogy van két szerkesztőségem, az ÉS illetve a Délmagyarország, ezek nekem régi, huszoniksz éves munkahelyeim. És miért ne jöttem volna vissza?! Eljárni a világba nekem úgy volt jó, hogy bármikor visszatérhettem.
• Tudatosan nem politizáló író – noha több barátja, kollégája nagyon is, vegyük csak Parti Nagy Lajost vagy Závada Pált – hanem, „maga helyett a könyve tüntet.” A mostani, huszonharmadik kötete mi ellen tüntet leginkább?
Nem tüntet. Tüntetni a kiáltvány megy, meg a szónoki beszéd. Olyan pillanat csodaszámba megy, hogy föl lehet állni a múzeum lépcsőre, és le van szarva az eső. No, de a talpra magyar is alkalmi költemény, eseményre íródott. Úgy látom, hogy Parti Nagynál azzal a csodásra rontott nyelvvel, amit ő művel, a groteszkben megfürdetett publicisztika kiválóan működik. Závada meg ezt a szörnyűszép huszadik századot írja meg újra és újra, a traumáit, a frusztrációit, az elhallgatásait, és olykor magától értetődően szólal föl bizonyos aktuálpolitikai ügyekben is kiáll. Ez nekem nem annyira megy. Micsoda szónok lenne az, aki kinevetné magát, de legalábbis önironikus kitételeket tenne. Egyébként semmi nem használja el úgy az írót, mint a nyílt politizálás. Lehet, hogy ettől is félek.
• Mintha Önre is igaz volna a mondás, a költők, írók váteszek: a Virágzabálókban cigányokról ír, pedig akkor még nem történtek meg a cigánygyilkosságok, egy három éve félbehagyott regényében embercsempész kapitányról, de akkor még sehol sem voltak a menekültek. Mit gondol, az új könyvében mit jósolhatott meg előre?
Menekültek már akkor is voltak. Évek óta jönnek, szivárognak. Csak nem ilyen tömegben. Nem, nincs jóslás. Bizonyos társadalmi folyamatokat, jelenségeket, amik, mondjuk, már javában történnek, de nem annyira szembeszökőek, ábrázolok, és ennyi. Ilyen szép víziókkal Spiró Gyuri szokott operálni, az ember meg morog kicsit, hogy mi ez a fantasztikum már megint, majd egyszerre azt látja, hogy Spirónak, piff-paff igaza lett. De ő se vátesz. Csak tudja, hogy milyen jelenségek hová vezetnek. Nagyon megdöbbent – és már el is felejtette az ország – a szállító kocsiba fulladt hatvanegynéhány menekült sorsán. Hát nem volt várható, lesz ilyesmi? Hogy bekövetkezhet? És akkor most tekintsünk el attól, hogy mennyire nem nyúltak az embercsempészekhez, hosszú időn keresztül, hogy hagyták őket működni, virágozni.
• Jó, akkor mondana olyan példát, amiknek a következményeivel talán hamarosan szembe kell néznünk?
Én nem tartom annyira ördögtől valónak a közmunkát, mert mégis csak valami. Napról napra megmozdul tíz gereblye a faluban. Csakhogy ez felszíni gyógyítás. Bekötik a sebet, pedig műteni kellene. A szegénységgel biztosan kezdeni kell valamit, Tatárszentgyörgy, Olaszliszka nem múlt el. Ja, és mindjárt a színpadra lép egy nyugdíjtalan, idősebb nemzedék igen rossz egészségi állapotban.
• Az embercsempész kapitányról szólón kívül hány félkész regénye várakozik még a fiókban?
Van egy kisregény, amit vagy tíz éve nem tudtam megoldani. De az el nem készült mű nem érdekes. Illetve csak akkor lesz az, ha meghal a szerző. Akkor be lehet fejezni, ki lehet egészíteni, torzóságában is lehet értékelni. Lásd Rubin Szilárd Törökszentmiklósról szóló, befejezetlenül maradt, mégis hallatlanul izgalmas rémregényét, az Aprószenteket. Vagy Ottlik Budája. De ha belegondolok, Szív életművét sem lehet befejezni.
• Miért is nem?
Mert arra tett fel, hogy reflektál időtlen időkig. Hogy még a halálból is visszabeszél. Nem fog összejönni neki. Nem jöhet össze.
• Törökszentmiklóson nőtt fel, aztán Szegeden élt. Évekkel ezelőtt kijelentette, hogy utóbbi városról soha semmi jót nem fog mondani, de mióta felköltözött Budapestre, sokkal kiegyensúlyozottabb vele a viszonya. Úgy tudni, megszokta a fővárost, már itt is van hentese, aki felkockázza a pörkölthöz valót, fodrásza, aki tudja, hogyan nyírja le a haját, kiskocsmája, ahol tudják, melyik bort issza. Lelkében még mindig vidéki írónak tartja magát?
Se pesti, se vidéki író nem vagyok. A vidék nem volt probléma, nem volt az sem, hogy eljöttem, és az sem, hogy visszajártam. Szeged az volt, jókora probléma, és igaza van, most már nem az, és most már Szeged megmarad ihletnek, inspirációnak, kihívásnak. Most is ott vagyok, 1728-ben, égnek a boszorkány máglyák.
• Ez az új regény? A szegedi boszorkányper?
Az, de erről majd máskor. Én az otthonosságot vidéken élem meg, és persze az Alföldön, a kiégett, torzsára rágott síkságban, az állatok zajongásában, de ettől nem vagyok vidéki író. Mert persze mi az? Nádas Péter vidéki író? Oravecz Imre vidéki költő? Attól válik valaki vidéki költővé, hogy onnan hozza az alaptémáit, és folyamatosan küzd valami ki nem mondhatóval, el nem mesélhetővel, a hűtlenséggel, hogy elszakadt onnan, de hogy másként még sem tehetett, hogy az ősök, a fölmenők történetei, satöbbi. Nem, nekem ez ilyen értelemben nem volt gond. Témát meg hozok bárhonnan, bármikorról. Vidéki író talán az, aki elszakad, de aztán folyton haza akarsz menni. Nem lehet. Idegen leszel, más, zombi, nagyképű pesti ficsúr. Én ezt elfogadtam, és nem folytatok küzdelmet.
• Krúdy állítólag két dologtól félt igazán: a könyvektől és a nőktől. Pedig, ahogy Ön fogalmazott korábban, „Magyarországon nagyon fontos a nőolvasó, hiszen a nők föl tudnak emelni könyveket, irodalmi estekre és színházba is ők járnak inkább”. Állítólag Ön is fél a nőktől. Meg az éjszakától és a hajnaloktól. Van erre magyarázata miért, vagy legalább sejtése?
Azért ne higgyen ennyire bizonyos költői kirohanásoknak. A félelemről kérdeztek, annak a természetéről, íróként válaszoltam, tehát hazudhattam úgy is, hogy közben az igazat mondtam. Ha Szív Ernőtől kérdezte volna, ő körülbelül azt válaszolta volna, hogy de kolléga, ha én most elmondanám, miért félek a nőktől, akkor ezt az interjút Maga nem jelentetné meg.
• Szív Ernő talán nem fél a nőktől, vagy ha igen, valószínűleg másképp. Ha jól számolom, idén a 26. életévébe lépett, tavaly jelent meg a nagy Szív Ernő-füzet, Ez egy ilyen csúcs címmel. Olyan, mintha Szív lenne a maga „jobbik” énje, vagy legalábbis érzékenyebbik része, ha úgy tetszik az ön „Animája”, a női oldala, férfi testben. Jobban is szeret róla beszélni mint Darvasiról. Hogy van Szív Ernő? Miket tervez, hol él most, elégedett-e?
Kis könyveket rakosgat egybe, gasztronómiai tárgyúakat, úgynevezett kisbeszédeket, aztán növényekről szólókat, szóval elvan, szöszölget, kicsi szövegeket talicskázik ide meg oda. Kicsit meglepett a női oldallal. Mert Szívet, olykor jogosan, macsósággal is vádolták. Főleg a kezdeti időben. Azt hiszem az ő érzékenysége más természetű. Könnyedebb, felszínesebb, barátibb. És Szív is Újlipótban lakik. A minap a postán adott föl csekket. Fiatal fiú tanulta a műveletet, tíz percig is tartott a dolog. Gyönyörű rombuszkockás mellény volt a fiún, ötven élénk színben. Mögötte meg a postás kisasszony mosolygott, és átvette aznapi négyszázötvenkettedik levelét. Nem volt mind céges. És ezt, hogy így mondjam, vagyis hogy így mondja Szív, meg is mutatta a tekintetével.
• Versekkel kezdte a pályafutását, aztán tárcákat írt, és/majd novellákat, regényeket, meséket, színdarabokat. Művei egy tucat nyelven olvashatók, köztük németül, lengyelül, hollandul, törökül, finnül és japánul is. Rendszeresen jár író-olvasó találkozókra, a könyvei népszerűek, a szakma is elismeri. Erre mondják, hogy termékeny és sikeres író, még ún. írói válság sem találta meg. Mindig van feljebb, de innen kell-e, lehet-e, egyáltalán, akar-e továbblépni?
Igen, holnap is kell tárcát írni. Meg holnap után is. Természetesen a siker fontos, mert nincs olyan író, aki ne szeretné, hogy kedveljék a regényeit vagy a verseit, de az irány nem felfelé van. Láthatók bizonyos írói erőfeszítések díjak és pozíciók felé, láthatók az önépítésnek, meg az önmenedzselésnek bizonyos, nem feltétlenül vonzó, formái. Énnekem az írás maga a létezés, történetekben élek, ezek a történetek jönnek-mennek, elhagynak és megtalálnak, nyugtalanítanak, bosszantanak, félelemmel töltenek el, hát persze, hogy el kell mondanom őket. Úgyis mondhatnám elcsukló hangon és könnyes szemmel, hogy ha nem írok, nem élek. És például kíváncsi vagyok arra, mert előbb-utóbb eljön, legalábbis remélem, az ideje, hogy mit akarok megírni öregen. Meg hogy írom meg. Bocsánat, öreg színész nem színész?
