Idén tavasszal váratlanul felállította Kiss Csabát az önkormányzat a Miskolci Nemzeti Színház igazgatói székéből, amit a színház művészeti tanácsa, az igazgató érdemeinek elismerése mellett elfogadott. Néhány héttel később két részes interjút készítettünk, amelyben Kiss Csaba beavatta olvasóinkat a részletekbe, és megismerhettük az ügy hátterét.
Most, nagyjából háromnegyed év távolából a volt igazgató volt színháza működését értékelte egy facebook bejegyzésben, amelyben megállapítja, a miskolci színház nyitottsága megszűnt.
Nyitott színház – Miskolcon
Ezt a levelet hosszas gondolkodás után írtam meg. Nem szeretnék sem bántott bírálója, sem ellendrukkere lenni korábbi színházamnak.
Az elmúlt három évadban a Miskolci Nemzeti Színházat megújult társulata, előadásainak színvonala, frissen alakult kortárs balettje, operatagozata, nemzetközi fesztiváljai, látványos performanszai , színes, pezsgő programjai tették országos hírű műhellyé. Nyitott színház volt, komoly ifjúsági beavató programmal – mindig történt valami új, eredeti benne.
Ez a pezsgés az elmúlt fél évben fokról-fokra csitult, a színház jelenleg „imidzse” emlékeiből él. Honlapja, – amely kétszer is díjat nyert az „Év kulturális honlapja” versenyen– hetek óta mozdulatlan, bérlethirdető felület csupán. A nyitottság, a miskolci nézőket megszólító színes kínálat eltűnt.
A prózai tagozat vészelte át legjobban a váltást, kisebb bemutatószámmal ugyan, de a szokásos fordulatszámon pörög. A Miskolci Balett repertoárját visszanyesték, nemzetközi kapcsolatait leállították, új tréningekről-kurzusokról nincs hír, a gyerekbalett hibernál. Az induló kamaraoperai program leállítva, az 1500 – 2000 gyereket megszólító operabeavató sorozat, az Operácska sorsa kérdéses. A 12 miskolci iskolával közösen elindított, 60 millió forintos színházi nevelési program leállt. Az Évad drámája (Móricz, Weöres, Shakespeare) és az Évad szerzője (Háy, Tasnádi, Pintér Béla) sorozatot nem hirdették meg. Az országos visszhangot kiváltó színházi világnapi Elemlámpa-parti elmaradt. A város értelmiségével, képzőművészeivel, civil társadalmával kiépített rendszeres kapcsolat megszűnt – a nyitott színház bezárta kapuit.
Ezt az irányváltást nem lehet az új vezetés tapasztalatlanságára, az indulás kezdeti nehézségeire fogni – hiszen Béres Attila szinte a teljes évadot készen kapta: a TOSCA, a NAGY ROMULUS, a VÁNYA BÁCSI, a ZORBA és a LILIOM éppúgy szerepelt februári műsortervemben, mint a vendégrendezők (Kesselyák Gergely, Lukáts Andor, Zsótér Sándor vagy Kulcsár Noémi ) meghívása. Szereposztásokkal, tervezőkkel. Egy komplett évad – 2017 áprilisáig.
(A magyar színháztörténet talán legkurtább igazgatója, Szabó Máté is csak annyiban módosított a neki hivatalosan átadott évadtervet, hogy kihúzta az én két rendezésemet (Boris Vian dalok és Cassavetes: Premier) leállította az induló gyerek-balett (Debussy: Játékdoboz) próbáit és a Liliom rendezésére meghívott Zakariás Zalán helyett magát írta be a Liliom rendezőjeként . A szerződtetések végére a színház társulata újabb öt taggal csökkent, Szabó Máté májusban(!) elküldte a végzős Marton osztály három fiatal színészét Zoltán Áront, Tóth Jánost és Tóth Andrást. Ódor Kristóf és György Anna pedig nem újította meg miskolci szerződését. )
Jó ötletnek tartom viszont, hogy a MOMO c. gyerekdarab rendezésére sikerült megnyerniük Pelsőczy Rékát, a budapesti Katona József Színházból. A C’est la vie közönégsikere után Seres Ildikó új stúdió-musical rendezése is igéretes . ( Komoly fenntartásaim vannak viszont a „kortárs magyar dráma”-sorozat nyitányával, Réczey Tamás új darabjának felolvasószínházi bemutatásával. Bár nem ismerem a mű irodalmi értékeit, de ebben a mutyi-gyanús országban nem elegáns a kecskeméti művészeti vezető darabját a kecskeméti főrendező színházában felolvasni. )
Itt tart október elején Miskolc. A prózai évad jól indult, a Tosca sikere Vizin Viktóriával és Herczenik Annával talán a Kesselyék rendezte Nabucco „operett-sikerét” is túlszárnyalhatja. Csak a többire, a miskolci színháztól megszokott gazdagságra és nyitottságra kellene gondot, időt, kreativitást fordítani
Utóirat
Azt kérdezhetné valaki, egyáltalán mi szükség van erre a Nyitott Színház koncepcióra, hiszen az ország többi vidéki színháza jól elvan a „csak” színházi működéssel.
Három évig éltem Miskolcon, ismerem a várost. Gazdag múltú, nehéz jelenű, küzdelmes, de szerethető hely. Az értelmiség elvándorlása, a pénztelenség, és a városvezetés sorozatos személyi hibái miatt az utóbbi években kulturálisan ingerszegény lett. Az Operafesztivál és a Cinefest röpke ünnepein kívül a Miskolci szimfonikusok bérletes koncertjei és a Galéria kiállításai jelentik a kultúrát. Az év nagy részében nincs hova mennie a nem kocsmába vágyó embernek. Este hétkor kiürül a város. Ezért lett kiemelten fontos helyszín a miskolciak számára a megújult Színház, mint kulturális és közösségi tér – ahova az emberek nem csak másfél-kéthavonta járnak el bérleteik szerint, hanem jóval gyakrabban, akár két-három hetente, rendszeresen. Mert mindig történik valami. (A legszínesebb program a nyolcvan fős Játék/színben volt – ahova évadonként tízezer néző váltott jegyet! Rengeteg gyerek, diák, új élményre vágyó, kíváncsi fiatal.)
Kár lenne ezt a gazdaságot és pezsgést veszni hagyni.
