Azóta végülis ez zajlik – nyelvi forradalom. A kisfiam ugyanis ébredéstől lefekvésig, megállás nélkül artikulál, hosszú hangzósorozatokat skandál. – Darabos Enikő babablogja
Az úgy volt, hogy híradót néztünk. Békés, freudi triászunk betelepedett a képernyő elé híradózni. És mivel én már csípőből sikítok mostanában, ha közéletszagot érzek, stilisztikai dolgokkal kötöttem le a figyelmemet. Vagy reklámokkal. Guttalax és Gengigél. Ez a két kedvencem. Ahogy az az orvosnak öltözött ember kiejti ezt a szót – Gengigél, vérlázítóan perverz. 18-as karika kellene arra a reklámra.
Na, mármost abban a politikai hírben – valami csúcskivizsgáló csúcsbizottság ülésezhetett –, ott ült egy nő, rétegesen öltözködött, nagyon trendi volt a cucc, és lágy provokációként kilógott a melltartója a színre. És akkor mély lényeglátással meg is jegyeztem, nézzétek már, kilóg a melltartója. Mire Máté tisztán, érthetően megerősítette, hogy tatyó. Hogy micsoda? Melltartó, mondom megint visítva a nevetéstől. Tatyó, tatyó, tatyó!, ismételgeti extatikusan a fiam. És akkor már hárman fetrengtünk a nevetéstől, hogy Máté első szava a melltartó lenne. És fürdés közben is elhúzhatott a kiskacsa a jóédesanyukájához, Lengyelországba, mert ő csak ült a vízben és elbűvölve ismételgette, hogy tatyó, taattó, tató, tatyó.
Azóta végülis ez zajlik – nyelvi forradalom. A kisfiam ugyanis ébredéstől lefekvésig, megállás nélkül artikulál, hosszú hangzósorozatokat skandál. Egy ilyen sorozaton belül pl. egyszerre vonatkozhat rám a nana, nanu, nanya, nyanya, nyunyu. Pedig én a nyunyuval is beérném. A nyanyát kicsit nehezményezem, de a nanu egész szerethető. Apa viszont elég következetesen papapa (tetszés szerint folytatva, vagy rövidítve), de ezzel meg apa nincs megelégedve.
A tatyó, taattó viszont amolyan jokerszó lett. Ahogy itt jobban végiggondoltuk, nemcsak a mell, hanem a tojás is tartóban van. Meg hogyha feltesszük a háti hordozóba, Máté is tattyóban van. És itt jön-megy a megkaparintott (jobb esetben üres) tojástartókkal, beáll a tükörbe, mosolyog magára, cseszegteti a tojástartót, és hangosan üvölti, hogy taattó, tatyó, aaaa, taaattó. És ettől valahogy olyan szerethetővé válik önmaga számára, mert az üvöltést egy tükörkép-puszi zárja, jól megtapad a tükrön, és mély elismeréssel összenyálazza önmagát.
De ahogy elnézem, bátrabban fogadja a szavakat. Mintha ez a melltartó lett volna az áttörés. Ha ki tudod mondani, hogy melltartó, akkor jöhet bármi. Még a diszpozitívnak is nekifutott valamelyik este, fürdésnél, mikor előkerült valami kütyü, és hirtelen nem volt rá szavam. Általában a zárószótagot ragadja meg, tííí. Na, jó. De a fa az meg olyan könnyű volt, hogy lenézően kinevetett, mikor biztattam, hogy mondja ő is. Fa. Nagy cucc.
A posztstrukturalizmussal fogjuk folytatni.
Bár ha hozzáveszem, hogy a mai délutáni szundit szétbeszélte, lehet, óvatosabbnak kellene lennem. Lefeküdtünk, hárman, be a takaró alá, igen, ott a repülő, ne szedd most le, jó, a kutyus már alszik, anya is, szundizz te is egy kicsit. És akkor rákezdett. Aaattaa. Tató, taattóó. Néha odanyomta az arcát az enyémhez, mintha szolidarizálna az alvó anyával, majd virgoncan tovább szavalt. Negyven perc után meguntam. Rikkantva ugrott ki az ágyból, és vette rá magát Kippkoppra.
{jcomments on}
