Martine Franck 1965-ben találkozott először a Magnum fotóügynökség egyik alapítójával, Henri Cartier-Bressonnal, akivel rögtön egymásba szerettek. Noha mind a ketten tehetséges fotográfusok voltak, közös munkáikkal művészetüket is kiteljesítették. Egymásról készített fényképeiken keresztül meghitt kapcsolatukba nyerhetünk bepillantást.
Martine, gyere el hozzám, és mutasd meg a negatívjaidat!
– hangzott az első mondat Bresson szájából, amire Martine visszaemlékszik. 1965-ben ismerkedtek meg, rá öt évre pedig össze is házasodtak. Habár a férfi harminc évvel idősebb volt a nőnél, és másodjára nősült, együtt maradtak Bresson 2004-ben bekövetkezett haláláig.
Bresson akkoriban – aki festéssel is foglalkozott, a második világháborúban pedig haditudósítóként dolgozott, sőt fogolytáborba került, ahonnan megszökött – az utcákat és a vibráló hétköznapokat fotózta szívesen, Martine Franck pedig az elzárt ír közösségeket és a társadalom peremén élőket.
Henri egyszerre volt kritikus és inspiráló, erősen támogatott engem, hogy fotósként is kiteljesedjem. Megtanított nemet mondani. Hogy hogyan szelektáljak, hogy ne mutassak meg olyan fényképeket soha senkinek, amit nem szeretnék publikálni. Kettőnk közössége az emberiség iránti érdeklődésen, a világra való kíváncsiságon, és azon a tiszteletteljes vágyon alapult, hogy megmutassuk mindezt másoknak is
– nyilatkozta Franck egy 2010-es interjúban.
Martine Franck Antwerpenben született 1938 áprilisában, egy belga bankár és brit anya gyermekeként. Édesapja a II. világháború alatt csatlakozott a brit hadsereghez, a család többi tagját pedig az USA-ba menekítették. Long Island-en és Arizona államban éltek, mielőtt visszatértek Angliába. A háború után Martine művészettörténetet tanult a madridi egyetemen és a párizsi Ecole du Louvre-ban. Végül Párizsban élte le az életét.
Ahogy ő fogalmazott:
nem ejtett rabul azonnal a fényképezőgép.
Igazi félénk lány volt, aki nem mert szóba elegyedni idegenekkel.
Esküvői fotósként kezdtem, később pedig azért vittem magammal mindenhová a gépemet, köztük partikra is, mert megnyugtatott a jelenléte, okot adott arra, hogy részt vegyek egy-egy eseményen.
1963-ban egy Leicával fényképezte körbe a Távol-Keletet, csakúgy, ahogy korábban férje, aki az ötvenes évektől a Távol-Keletet, a Szovjetuniót, Kubát és Mexikót fotózta végig. Miután Franck 1964-ben visszatért Franciaországba, a Time-Life fotólaborjában kapott állást, ahol Eliot Elisofon és Gjon Mili fotóriporterek asszisztenseként dolgozott. Akkoriban találkozott Ariane Mnouchkine-nal, a párizsi Théâtre du Soleil társalapítójával is, így vált az avantgárd színház hivatalos fotósává. (Több mint negyven év alatt végig fényképezte az összes előadást, egészen halálig dolgozott ott.)
www.all-about-photo.com
1966-ban szabadúszó lett, a Life, a Fortune és a Vogue magazinnak dolgozott egészen 1972-ig. Ekkor vált társalapítójává a Viva Agency fotóügynökségnek, miközben férje egyre inkább elfordult a fényképezéstől és csak a rajzolással, festéssel foglalkozott. (Bresson egy 1932-ben, a New York-i Julien Levy Galériában rendezett önálló fotós kiállításának köszönhette sikerét, ennek kapcsán ugyanis világszerte bemutatták a munkáit. Később rajzai és festményei is ezért kerülhettek csak be neves gyűjteményekbe.)
Martine Franck már ekkoriban ismertté vált művészekről és írókról készített munkáival, – köztük Marc Chagallt, Leonora Finit, és Fernando Boterót is megörökítette kamerájával, 1983-ban pedig nőjogi témájú képeivel szerzett hírnevet.
Ugyanebben az évben vált a Magnum fotóügynökség tagjává (addig jelölt volt), ahol harminc éven át dolgozott, 2002-ben pedig társalapítójává is. Férje 2000-ben alapította meg vele és lányukkal együtt a Henri Cartier-Bresson Alapítványt, ahol saját alkotásaikon kívül fotóművészek, filmesek, építészek és grafikusok munkáit is kiállították.
Bresson 2004-ben halt meg, Franck-nél pedig 2010-ben csontrákot diagnosztizáltak, de ezek után is tovább dolgozott. Végül 2012-ben hunyt el.
Még több fotó itt.
(Forrás: Independent, Time, Wikipedia)
