Mintha csak nekünk hagyott volna üzenetet a nehéz időkre, – és persze, hogy íróként egyébként is ezt tette – de ezt most kivételesen úgy érzem, mintha direkt ezekre a napokra üzente volna előre Karinthy Ferenc a síron túlról, hogy.
Teljesen véletlenül akadtam rá ugyanis erre az írására, nem is az ő nevét akartam beütni, véletlenül varázsolódott oda, a számítógép tudniillik gyakran előre elkezdi begépelni a szót (prediktív bevitel) felismeri, és befejezi helyettem, gyakran hibásan, nagy derültséget okozva, így ki akartam már kapcsolni ezt a funkciót, de milyen jól tettem, hogy nem tettem.
Kora reggel ugyanis, amikor leültem dolgozni egy nagy adag kávé mellett, és a szemem is csak résnyire volt még nyitva, kattintottam ötször, ötször, és nem többször, aztán jól megdörzsöltem a szemem, jól látom-e, A kerítés, ismételtem magamban, a semmiből varázsolódott oda, és akkor újra, meg újra elolvastam, és azt mondtam, Karinthy tudta, érezte, és azt üzente, hogy ne aggódjunk, mert minden kerítés véget ér egyszer. Próbálok hinni Karinthy-nak.
A kerítés
Kirándulni mentünk, iskolás gyerekek, s egy kerítés mögül hatalmas, foltos vizsla mordult-ugatott ránk. Magas, erős drótkerítés volt, teljes biztonságban érezhettük magunkat. Visszaugattunk hát a kutyára, mi is morogtunk, rúgtuk a kerítést. A vizsla ínyét mutatva vicsorgott, őrjöngött, nyála csurgott, rémítő csaholással neki-nekiugrott a hálónak, szaladt mellettünk vérben forgó szemmel, amerre nevetve elvonultunk.
Aztán egyszerre véget ért a kerítés, semerre sem folytatódott.
Azóta nem uszítok senkit. Minden kerítés véget ér egyszer.
Az írás Karinthy Ferenc Szabad rablás: karcolatok című, 1983-ban megjelent kötetében olvasható.
(Forrás: mek.oszk.hu, eredeti kiadvány: Szabad rablás : karcolatok / Karinthy Ferenc Budapest : Szépirodalmi, 1983)
