Nemrég jelent meg Paul Harding Pulitzer-díjas regénye magyarul, az Apák; amely egy idős órásmester utolsó napjaival kezdődik, aztán a könyv meglepő fordulatot vesz.
Paul Harding: Apák. Fordította: Pordán Ferenc. Tarandus Kiadó, 2015.
Paul Harding iskoláit befejezve felcsapott zenésznek, és a kilencvenes években dobos lett a mérsékelt sikerekkel operáló Cold Water Flat nevű zenekarban (a dobos író nálunk sem ismeretlen fogalom: elég csak Egressy Zoltánra gondolni, aki a Sztriptízben dobolt). Harding dobfelszerelése már évek óta a pincében porosodik, számítógépének billentyűzete viszont egyre inkább kopik: az író első regénye Pulitzer-díjat kapott, és tanított már kreatív írást a Harvardon és az iowai egyetemen is.
Paul Harding egyszer a zenélést és az azzal járó turnézást az Idétlen időkig című film körkörös szerkezetéhez hasonlította, ezért talán nem is meglepő, hogy Harding íróként is küzd az idő problematikájával. Az Apák kézirata egyébként éveken át a fiókban hevert (Paul Harding első elkészült regénye pedig a mai napig kiadatlan), és a kis kiadónál megjelent regényt a suttogó-propaganda juttatta komolyabb közönséghez.
Az Apák Paul Harding saját családtörténetéből emel át különböző motívumokat, így a könyv központi témái (órásmesterség, epilepszia, természet) magától értetődőek. A regény ugyanakkor nem módszeres, vagy átfogó bemutatása a múltnak, az emléktöredékek nem adnak ki egy kerek családtörténetet, mégis olyan érzése van az olvasónak, hogy az Apák vége felé járva egyre kevesebb meglepetés érheti a főszereplő Crosby-családdal kapcsolatban.
Különösen érdekes ez annak fényében, hogy Paul Harding egy interjújában azt mesélte, hogy írói pályája elején annyira rettegett az önéletrajzi elemek felhasználásától, hogy olyan
hülyeségekről kezdett írni, mint például, hogy milyen volt az élet a Marson a XII. században.
Úgy tűnik, Paul Harding azért idővel visszatalált a saját családjához, bár az Apák legfiatalabb főszereplője egy haldokló órásmester, aki utolsó napjaiban évtizedeket repül vissza emlékezetében.
Az Apák sajátos mitológiája hangsúlyosan férfiközpontú, lényegében három generáció családfőjét ismerjük meg a regény során. A Crosby-család emlékezete aligha lehet egységes, abból kiindulva, hogy tagjai mennyire távolságtartó és hűvös emberek: nem érzünk nagy melegséget Crosbyéknál, egyedül talán a főszereplő George házassága tűnik bensőségesnek, bár ebbe belejátszik az is, hogy George teljesen passzív ebben a kapcsolatban.
Az emlékezés eleve egy rettenetesen bonyolult dolog, ezért is annyira jellemző annyira a regény elején az a jelenet, amikor a még éppen nem haldokló George fog egy magnót, hogy saját emlékeit egybegyűjtse és megőrizze az utókor számára, azonban kísérlete kudarcba fullad. A valódi számvetésre nem mindenki számára elérhető módon, hanem az utolsó, önkívületben töltött napokban kerül sor – ennek lenyomatát kínálja számunkra Paul Harding regénye.
A hamisítatlanul amerikai regény prózájának szépsége megkapó, amit ritkán szakítanak meg dialógusok; nem véletlen, hogy ezt az erős univerzumot Paul Harding nem engedte el teljesen. Bár nem egyértelmű folytatás, de Paul Harding második regényében (Enon, 2013) visszaköszönnek az Apák szereplői is, remélhetőleg majd azt is olvashatjuk magyarul.