+ Irodalom

Bepillantás a titkos ajtók mögé

paul harding apák

Paul Harding Apák című könyvéről ezt írta a National Public Radio: Kevés szerző első könyvéről mondható el, hogy tökéletes lenne… ám a listára most föl kell kerüljön Paul Harding elsöprő erejű regénye… Harding mesterművet alkotott. Itt egy részletet olvashattok a könyvből.

Paul Harding Apák című könyvéről ezt írta a National Public Radio:

Kevés szerző első könyvéről mondható el, hogy tökéletes lenne… ám a listára most föl kell kerüljön Paul Harding elsöprő erejű regénye… Harding mesterművet alkotott.

Az Apákban George Washington Crosby élete végén családtagjai körében emlékszik vissza gyermekkorára, apjára és annak apjára, akiknek az életét köszönheti, s azt, amilyenné a neki rendelt idő alatt vált – írja a könyvről kiadója, a Tarandus. Az itt olvasható részletben egy megrázóan szép leírását olvashatjátok annak, hogyan képes kifakulni az ember a létezésből.

Részlet:

Úgy tűnt számomra, hogy apám kifakult a létezésből, valahogy egyre nehezebb volt észrevenni. Megesett, hogy azt hittem, az asztalánál ülve ír valamit: minden látszat arra mutatott, hogy épp egy darab papírra körmöl, ám amikor megkérdeztem tőle, nem tudja-e, hol van az almaszedéshez használt zsák, egyszerűen eltűnt. Képtelen voltam eldönteni, vajon előtte valóban ott volt-e, vagy csupán a szobában időző emlékképének tettem fel a kérdést. Ugyanakkor csak fokozatosan szivárgott el a világból, eleinte csupán elmosódottnak tűnt, mintha mindig épp a látómezőnk szélén tartózkodott volna, de hamarosan már arra is képtelen volt, hogy megfelelő vázat biztosítson a ruhái számára. Előfordult például, hogy feltett nekem egy kérdést a hátam mögül, miközben egy ládán ülve borsót tisztítottam, vagy krumplit hámoztam, hogy besegítsek anyámnak a házimunkában, én pedig válaszoltam neki, majd amikor nem érkezett tőle felelet, hátrafordulva azt láttam, hogy csupán a kalapja, a nadrágszíja vagy a fél pár cipője árválkodik az ajtó keretében, mintha valami vásott kölyök helyezte volna oda. A vég akkor következett be, amikor már egyáltalán nem láttuk őt, csupán a fényekben és árnyakban beállt röpke zavarként érzékeltük jelenlétét, vagy egyfajta enyhe nyomásként, feszültségként, mintha hirtelen valaki más is betolakodna az eddig csupán általunk elfoglalt térbe; netán megütötte az orrunkat egy elhaló, az évszakhoz a legkevésbé sem illő szag, mondjuk, a gyapjúból készült télikabátján olvadó hó szaga egy rekkenő augusztusi delelőn – olyan volt, mintha az utolsó néhány alkalommal, amikor még nem csupán emlékek halmazaként, de valós lényként érzékeltem őt, rosszkor ötlött volna eszébe, hogy betekintsen a mi világunkba, és a korábbi tartózkodási helyéül szolgáló télből egyenesen a kánikula napjaiba lépett volna át. És úgy tűnt, e zavaros jelenések csupán még elkerülhetetlenebbé tették a sorsát, azt, hogy kifakuljon a világból, hogy ne a megfelelő helyen legyen, így bár meghökkentő látogatásai során soha nem láttam őt, mégis éreztem meglepetését, zavarodottságát, azt a rémült döbbenetet, amely olyankor fogja el az embert, ha álmában találkozik rég elfeledett testvérével, vagy hirtelen eszébe jut a kisgyerek, akit órákkal és kilométerekkel ezelőtt ott felejtett egy hegyoldalban, mert valami elterelte a figyelmét, és hinni kezdett egy másik élet létezésében; az e szörnyű visszaemlékezéseket, ezeket a váratlan találkozásokat kísérő megrázkódtatás pedig legalább annyira fakad a figyelmen kívül hagyott dolgok felett érzett szomorúságból, mint abból a döbbenetből, ami akkor tör ránk, amikor rájövünk, milyen gyorsan és végletesen képesek voltunk feladni eddigi hiedelmeinket és hinni egy másfajta létezésben. És ez a megálmodott, másik világ mindig jobb, sőt, talán valóságosabb is, mivel ebben a világban nem adtuk fel a szerelmünket, nem hagytuk cserben a gyermekünket, nem fordítottunk hátat a testvérünknek. A világ elmaradt apámtól, ő pedig elmaradt a világunktól. Immár csak egyfajta álmot jelentettünk számára.

Egy másik esetben a pincében találtam rá, amint épp egy almát próbált kihalászni esetlenül az almáshordóból. A helyiségben félhomály uralkodott, épp hogy ki tudtam venni apám körvonalait, de láttam, hogy akárhányszor megpróbál megragadni egy gyümölcsöt, az mindig kitér előle, vagy azt is mondhatnánk, apám tért ki mindig az alma elől, mivel nem volt több erő a kezében, mint az ablakok résén beszűrődő szellőben. Miután szemmel láthatóan koncentrált egy ideig, sikerült ugyan lelöknie egy almát a kupac tetejéről, ám az csak végiggurult a többi almán, hogy aztán megpihenjen a hordó szájánál. Úgy tűnt, még ha képes lennék is megfogni egy almát egyre gyengülő kezemmel, akkor is képtelenség lenne, hogy beleharapjak szertefoszló fogaimmal, hogy feldolgozzam azt éteri beleimmel. Rájöttem, hogy ez nem az én gondolatom volt, hanem apámé, hogy még a gondolatai is sorra elszivárognak korábbi énjéből. A kezek, a fogak, a belek, sőt, a gondolatok is csupán az emberi lét többé-kevésbé megfelelő hozzávalói, és ahogy apám egyre inkább kihátrált a létezésből, úgy alakultak vissza e dolgok is abba az ismeretlen és megismerhetetlen habtajtékba, ahol aztán talán újrarendeződnek majd, hogy csillagokká és övcsatokká, holdporrá és vasúti talpfák cövekeivé álljanak össze. Meglehet, hogy ez máris bekövetkezett, és apám azért foszlott semmivé, mert eszébe ötlött, hogy: Istenem, planétákból és fából, gyémántokból és narancshéjból alkottattam, most és akkor, itt és ott; a véremben lévő vas egykor egy római eke vasa volt, és ha lehántanák a fejbőrömet, láthatóvá válna, hogy koponyámat a letűnt korok egy tengerészének faragványai borítják, jóllehet e matróz egy percig sem gondolta, hogy a csontjaimat farigcsálja – nem is, a vérem maga a római eke, csontjaimba olyan emberek karcolnak metszeteket, akiknek a neve annyit tesz, óceánnal birkózó vagy tengerlovas, és az általuk készített ábrák az északi égbolt csillagtérképét ábrázolják az egyes évszakokban, a férfit pedig, aki biztos kézzel ügyel arra, hogy vérem egyenes vonalban hasítsa fel a termőföldet, Luciusnak hívják, és búzát vet majd a barázdákba, így hát nem koncentrálhatok az almára, erre az almára, és mindebben csupán az a közös, hogy olyan mély szomorúság fog el tőlük, hogy az már nem lehet más, csakis szeretet, és hogy ezek az emberek mind zaklatottak, mert miközben csontot faragnak és szántanak, az a kép kísérti őket, hogy valaki egy almát próbál kihalászni egy hordóból. Elfordultam, és felszaladtam a lépcsőn, sorra átugorva a nyikorgó fokokat, hogy ne hozzam zavarba apámat, aki ekkor még nem fordult teljes egészében a fény felé a sárból vétetett emberi test világa felől.

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Népszerűek

To Top