A FISZ-tábor második napja
A két évvel ezelőtti FISZ-táborban a trafikok színre lépése számított újdonságnak, tavaly nem voltam, szóval nem tudom, milyen kormányzati intézkedés bonyolította az életet, idén viszont a vasárnapi boltzár miatt sokszor elönti az agyam a düh. A tábor második napja éppen az összmagyarság egyetemes népnemzeti pihenőnapjára esett, és bár nincs bolt a hegyen, mégis bosszant, hogy ilyen remekül kitalált gumicsontot dobtak elém, sajnos tényleg zavar, hogy nem vehetnék egy liter tejet gond nélkül, ha lenne a sarkon egy mogyoróhegyi közért. A tábor élete persze nem állt le vasárnap, a rendszer ellenségei megtartották a műhelyfoglalkozásokat, működött a büfé, a rebellis Péterfy Gergely pedig feljött a hegyre egy beszélgetés erejéig ahelyett, hogy otthon maradt volna a családjával.
Hogy következetesen a tegnap még jónak tűnő, mára már némiképp kínos óvodai párhuzamnál maradjak, megvolt a beszoktatás, a FISZ-táborban töltött második napom nem a rácsodálkozás, hanem a résztvevő megfigyelés jegyében telt. A fél kilences reggeli után a szobámból, egészen pontosan az ágyamból hallgattam, hogyan vezeti prózaműhelyét Bartis Attila, miután friss és fiatalos jó reggelt kívánt a csoportnak. Rövid bemelegítő kört követően a bartisosok sorban felolvasták az otthonról hozott szövegeiket, de a tíz körüli létszám miatt az első leülésen elemzésre nem maradt idő. Bartis azt mondta, egyáltalán nem baj, hogy később foglalkoznak részletesen az írásokkal, hiszen az emlékezet a legjobb kritikus.
Nem tudom, van-e rendes, évente megtartott tábora a közgazdászoknak vagy a biomérnököknek – ha van, innen üdvözlöm őket -, de az biztos, hogy az írók mázlisták, amiért nem rakták le a papucsban és hideg vízben zuhanyzás édes terhét az egyetemi gólyatáborok után. A papucs és a hideg víz egyáltalán nem közhely, inkább tábori toposz, és ugyanígy az a minitusfürdő, a minisampon, a mindig nyirkos és egyre büdösebb törölköző, az idegen hajcsomó, az idegen hajcsomó miatt eldugult lefolyó, az eldugult lefolyó miatt bokáig érő víz a zuhanytálcában. Aztán tábori toposz a mélységes megrendülés is, amikor a legdermesztőbb fertőzéseket vizionálva benne állsz bokáig a vízben, és nem jut más eszedbe, csak a méltán klasszikussá vált kérdés: és ezt így hogy?
Erős a lineup, Szilasi László után a második nap vendége az a Péterfy Gergely, akinek a neve elé vagy mögé mostanában teljesen fölösleges bármit is írni, jól tudjuk, kiről van szó. A Kitömött barbárról annyi mindent hallottunk, láttunk és olvastunk, hogy újdonságot esélytelen lett volna kicsikarni a témából, az viszont dicséretes, hogy a főként pályakezdő írókból álló közönség előtt a beszélgetést vezető Patócs László meglehetősen sokat kérdezett a regény hathatós marketingjéről. Péterfynek nem ez az első könyve, azonban a többi kötete ehhez képest szolid kritikai sikert aratott.
Egy író számára ilyenkor az a motor, hogy majd a következő könyvét jobban szeretik. Az első köteteim után folyamatosan azon törtem a fejem, hogy mi az, amit nem csinálok jól, mit kellene máshogy, ugyanis mindig az olvasónak van igaza. Ha nem tetszik neki a könyv, akkor az nem is jó.
A Kitömött barbárt már a megjelenése előtt az év könyveként emlegették, és ha létezik önbeteljesítő jóslat, akkor ez az volt. Patócs megjegyezte, hogy a könyv reklámstratégiáját tanítani kellene, mire a szerző helyeselt, szerinte agresszív és pofátlan módon marketingelték a regényt, kezdve a százával megosztott olvasói fotóktól
Jó időpontban jött ki a regény, sokan vitték magukkal nyaralni, és valahogy elindult egy nagyon aktív fotóküldözgetés, hogy hol jár éppen a könyv a világban. Emellett az is jól sült el, hogy sokan politikai pamfletként olvasták a szöveget, és menetközben kiderült, hogy ez a legerősebb marketingstratégia a jelenlegi helyzetben, úgyhogy kicsavartam belőle ezt is.
Péterfy a regényét komoly filológiai kutatással alapozta meg, a doktori disszertációját is Kazinczy és Soliman történetéből írta. A dolgozatot 2007-ben védte meg, ám ezután kénytelen volt szünetet tartani, hogy távolodjon a tényektől, és képes legyen fikciót írni a hatalmas anyagból, amit összegyűjtött. Azt mondta, a kutatás olyan volt, mint egy számítógépes játék, ment előre, és folyton szüksége volt új skillekre.
Mivel alapos ember vagyok, a regényt is olyan aprólékosan csináltam meg, mint a kutatást. A fikcióba sok valós szereplő nem fért bele, úgy irtottam ki őket, mint egy tömeggyilkos. Török Sophie pedig úgy lett narrátor, hogy megírtam több verziót, kipróbáltam, kinek a szájából hangzik jól a szöveg. Komoly castingot tartottam, amit végül ő nyert meg.
A második nap utolsó szakmai programja a SzIF online aktuális lapszámbemutatója volt, ahol a mikrofon-pogácsa-bor mesterhármast megafonra, bográcsban rotyogó lecsóra és tábortüzes-telefonos megvilágításra cserélték. Az jutott eszembe, hogy van abban valami fanyar, amikor a fiatalok írók táborában műanyag tálkákkal állnak sorba az ingyen ételért az emberek. Beugrott egy pár évvel ezelőtti kép is, amikor Árpa Attila merte a gulyást (?) a Déli kerengőjében, de ez tényleg csak egy fáradt agy borzalmas asszociációja, amit igyekeztem nagyon gyorsan elhessegetni. A lecsó meg isteni volt.
