Jennifer Lawrence és Bradley Cooper a Serena című filmben harmadszorra szerepelnek együtt a vásznon, de vajon elég-e ennyi a néző jókedvéhez?
Serena. R.: Susanne Bier. Forgalmazza a Vertigo. Bemutató: 2015. május 28.
Bradley Cooper és Jennifer Lawrence már összeszokott párosnak számítanak, most harmadszorra szerepelnek együtt (Napos oldal, Amerikai botrány); nincsenek is messze attól, hogy annyira összeforrjon a nevük, mint két évtizeddel ezelőtt Tom Hanksé és Meg Ryané. De amíg az utóbbi páros leginkább romantikus vígjátékokban szerepelt együtt, Lawrence és Cooper egyáltalán nem ezt az utat járja.
Most például Susanne Bier trombitálta őket össze, aki 2011-ben a legjobb külföldi filmért járó Oscar-díjat kapta az Egy jobb világ című alkotásáért, most pedig amerikai-francia koprodukcióban álmodhatta vászonra Ron Rash nálunk is megjelent regényét. A Serena messziről tűnhetne klasszikus szerelmi történetnek is, de nagyon máshogy végződik, mint ahogy azt az elején sejtenénk. A sokat ígérő stáblista ellenére a film kritikai visszhangja inkább negatívba hajló vegyes volt, de mi lehet ennek az oka?
Miből élünk
A film elején 1929-ben járunk, Észak-Karolinában. Egy fakitermelő vállalat vezetője, az ifjú és jóképű George Pemberton (Bradley Cooper) egy utazása alkalmával találkozik Serenával (Jennifer Lawrence), akit nyomban el is vesz feleségül. A vállalatot innentől együtt irányítják, mivel Serena jóval rátermettebb, mint a környezetéből bárki más. A dolgok egészen jól is haladnak addig, amíg egykoron hűséges könyvelőjük be nem dobja a törölközőt.
Ráadásul kiderül, hogy Serenának nem lehet gyereke, ami után a tüneményes és lendületes hölgy egy pszichopatává változik, akinek legfőbb vágy az lesz, hogy George törvényen kívüli gyermekét megölesse. Időnként pedig előkerül a város seriffje is (Toby Jones), aki hol a gyermeket, hol a törvényt próbálja védelmezni.
Futottak még
A Pemberton-házaspár életet tehát két, egymástól nehezen elválasztható síkon zajlik: a fakitermelés, valamint a családalapítás terepén. Mindkettő esetében túl nagy a kezdeti boldogság és gondtalanság ahhoz, hogy ez tartósan így maradhasson: pedig kezdetben úgy tűnik, hogy Serena felvilágosult gondolkodásmódjának, valamint praktikus ötleteinek köszönhetően új korszak kezdődik a Pemberton családban.
Csak aztán jön ez a fránya nemzeti parkos szál, amit kissé összecsaptak az időnként felbukkanó seriffel. Toby Jones karaktere lehetne az egyik kulcs, de belőle olyan keveset látunk, hogy végül sokáig azt sem lehet tudni, melyik oldalon áll. Mármint: jó ember-e, vagy sem. Aztán ahogy egyre beljebb megyünk a cselekményben, a néző számára kiderül, hogy a seriff pártállása a legkevésbé érdekes. Hova tegyük például Pemberton urat: ő most akkor egy agresszív, kizsákmányoló vállalkozó, vagy egy jóérzésű, de kissé befolyásolható self-made man?
Csak hangköre más
Pemberton úrnál pedig már csak Serena a nagyobb rejtély, aki tényleg álomfeleségnek indul, csak az éberebbeknek tűnhet fel az, hogy a hölgy miért éppen a vállalat börtönviselt vadállatával köt életre szóló barátságot észak-karolinai kalandja elején. Sokáig tényleg úgy tűnhet, hogy a Serena egy a tanmese a nemek közti egyenlőségről, de aztán a film felénél váratlanul megimbolyog a kamera.
Innen már csak az a kérdés, hogy a néző mennyire látja hitelesnek Serena elméjének megbomlását, amit a rendező erős kihagyásokkal, sejtetve ábrázol. A Serena eredeti főszereplője eredetileg Angelina Jolie (!) lett volna, a rendező pedig Darren Aronofsky – ki tudja, úgy mi változott volna.
