A zöld Bugattiban száguldó felszabadult nő, a leszbikus fürdőző lányok vagy a pamlagon egymáshoz simuló asszonyok – néhány emblematikus Tamara de Lempicka festmény, amelyeket talán mindenki ismer vagy legalábbis hallott róluk. Az art deco stílus egyik leghíresebb képviselőjéről viszont még azt sem tudjuk biztosan, hogy hol és mikor született, noha a legtöbb forrás Moszkvát és 1898. május 16-át jelöli dátumként.
Eredeti nevén Tamara Gurwick-Gorska, vélhetően merő hiúságból, egyszerűen elhallgatta pontos születési dátumát, például egyesek szerint Varsóban született március 18-án, 1898 körül. Mindenesetre annyi biztos, hogy édesanyja révén egy gazdag, lengyel-zsidó családból származott, édesapja pedig orosz volt.
Gyerekkorában bentlakásos iskolában tanult a svájci Lausanne-ban, majd amikor szülei 1912-ben elváltak, anyjával Szentpéterváron telepedtek le. Itt ismerkedett meg az ügyvéd Tadeusz Lempickivel, akivel egymásba szerettek. Még az 1917-es Nagy Októberi Szocialista Forradalom előtt összeházasodtak, ám az ifjú férjet a forradalom kitörése után közvetlenül le is tartóztatták. A szóbeszéd szerint azonban Tamara – aki már akkoriban is egy valódi femme fatale volt – különleges vonzerejét férje kiszabadítására is felhasználta, bár arról nem szól a fáma ez pontosan hogyan és miként történt.
A friss házasok Párizsba emigráltak, ahová vagyonukat hátrahagyva egy fitying nélkül érkeztek, ráadásul Tamara gyermeket hordott a szíve alatt: hamarosan megszületett kislánya, Kizette, akivel élete végig hullámvölgyekkel teli, meglehetősen rapszodikus kapcsolatot ápolt. Legyen elég annyi, hogy kislányát gyakran letagadta, és csak úgy beszélt róla, mint egy modelljéről: a Girl on balcony és a című képeken is például lánya szerepel, utóbbi képpel pedig 1927-ben elnyerte legelső festészeti díját is.
Leszbikusok a törökfürdőben
De ne rohanjunk ennyire előre. A párizsi évek legelején férje munkanélküli volt, a családi ékszerek eladogatásából éltek, noha Lempicka utólag azt állította, a szűk esztendők szükségesek voltak professzionális művésszé válásához. Pontosan nem tudni, miért kezdett el festeni, mindenesetre beiratkozott az Académie de la Grande Chaumière-ra, ahol azon nyomban belemerült a régi mesterek tanulmányozásába, közülük is például Bronzino munkáit kedvelte leginkább.
Az akadémián látogatta a szimbolista Maurice Denis óráit is, ám a legnagyobb hatással a kritikus és festőművész André Lhote volt rá. Lempicka korai festményein pontosan azok a finom és lágy, kubista jegyekkel bíró ecsetvonások fedezhetők fel, amely annyira jellemző volt Lhotera. Noha később számos sikeres és gazdag emberről – tudósokról, művészekről, írókról, gyártulajdonosokról – festett portrét, valamint a nagypolgári társasági élet csillogó világát is gyakran ábrázolta, témái középpontjában már pályája elején is a meztelen női test állt: nők akik buja pózokban tárulkoznak ki, együtt fürdenek, vagy éppen összebújnak a kanapén. Jó példa erre a Women Bathing ún. leszbikus verziója, amely a Turkish Bath című – az előzőhöz képest visszafogottnak nevezhető – képe alapján született.
A zöld Bugatti, ami nem is zöld
Szorgalmasan és kitartóan, naponta legalább kilenc órát festett, elszántsága és tehetsége pedig hamar meghozta számára a sikert is: 1923-ben már kiállított kisebb párizsi galériákban, két évre rá pedig megrendezték első önálló tárlatát Milánóban. 28 évesen már milliomosnak mondhatta magát, amire rendkívül büszke is volt, és amivel fel is vágott. Egyik első, már akkoriban is sikeres, talán legismertebb művéről, az Önarckép zöld Bugattival című festményről talán kevesebben tudják, hogy az autó a valóságban nem zöld, hanem sárga volt, és nem Bugatti, hanem csak egy Renault.
Noha szakmailag sikeres volt, a magánélete tulajdonképpen romokban hevert: férjével 1928-ban elváltak, kislányával alig találkozott, de amikor nagy ritkán összejöttek, mindig jót mulattak.
A mamával csak ritkán találkoztunk, de amikor együtt voltunk mindig nagyon izgalmas dolgokat csináltunk. Egyik kedvenc, közös játékunk volt, hogy csak rójuk az utcákat, nézzük a kirakatokat, és aztán később vissza kell idéznünk, mit is láttunk pontosan. Amikor vele sétáltam, megváltozott a világ, hiszen ő sokkal többet látott a minket körülvevő dolgokból, mint egy átlagember. Ha eladott egy-egy festményt, akkor pedig mindig utazgattunk is egy kicsit, főként Olaszországban és Spanyolországban
– meséli lánya, Kizette de Lempicka-Foxhall.
Kokain-partik Chanelben
Tamara már válása előtt is a bohém összejövetelek állandó résztvevője volt: nemcsak férfiakkal, hanem nőkkel is szerelmi viszonyba bonyolódott, együtt múlatta az időt az akkori európai avantgárd művészek krémjével – például Marinettivel, Jean Cocteau-val, Gabriel d’Annunzioval –, és előszeretettel kokainozott együtt André Gide francia íróval is. A fényűző partikon pedig általában méregdrága ruhakölteményekben feszített, többek között Coco Chanel és Elsa Schiaparelli ajándékozta meg rendszeresen legújabb darabjaival.
Ekkoriban ismerte meg egyik legnagyobb gyűjtőjét Doctor Pierre Boucard-t és feleségét, aki a legbotrányosabbnak számító és leghivalkodóbb leszbikus témájú képeit – köztük a Myrto-t, a Two Women on a Couch-ot vagy a – is megvásárolta, majd két éves szerződést ajánlott számára, hogy fesse meg az ő, a felesége és a lánya portréját. A művésznő ebből a pénzből vásárolta többek között a legendás Rue Mechain-i műtermét és három emeletes házát.
Kit érdekel már az art deco és a baronesz ecsettel
1933-ban újra férjhez ment, ezúttal a dúsgazdag Raoul Kuffner báróhoz, akivel 1939-ben Tamara sürgetésére kiköltözött az Egyesült Államokba: Tamara félig zsidó származású volt, és már akkoriban megérezte a fasizmus valós veszélyét.
Első útjuk Hollywoodba vezetett, ahol a világhírű, magyar származású rendező, King Vidor Beverly Hills- i házában laktak, ám Vidor segítségével sem sikerült a sztárok portréfestőjévé válnia. 1943-ban New Yorkba költöztek Ötvenhetedik utcai műteremlakásukba, amelyet férje korábbi, ám időközben eladott magyarországi birtokairól származó antikvitásokkal rendezett be.
Az akkori festészeti trendeket követve megpróbálkozott szürrealista és absztrakt expresszionista képek megfestésével, a várt siker azonban elmaradt. Senkit nem érdekelt már az art deco letűnt világa, ettől kezdve pedig élete végig rajtaragadt az az akkori kritikusok által ráaggatott „baronesz ecsettel” bélyeg.
Madonna is rajong érte
Miután férje 1962-ben meghalt, lányához költözött Houstonba. 1966-ban a párizsi Musée des Arts Decoratifs retrospektív kiállítást rendezett számára, így az art decot is visszahozta egy lélegzetvételnyi időre a művészeti divatba. 1978-ban Mexikóba, azon belül is Cuernavaca városába költözött, ahol fiatal művészeket próbált maga köré gyűjteni. Rá két évre 1980. március 18-án hunyt el. Lánya a halálnak pillanataiban is mellette volt. Hamvait kérésére a Popocatepetl vulkánba szórták.
Életéről már akkoriban is színdarabok és regények születtek, sőt, a mai napig is számos híres divattervezőt inspirál új kollekciók megalkotására: Chanel, Armani, vagy Lous Vuitton is tisztelgetett már egy-egy ruhakölteménnyel Lempicka emléke előtt, Madonna pedig nagy rajongója, így őriz néhány képet is a 20. század egyik legjelentősebb női művészétől.
(Forrás: delempicka.org, theguardian.com, wikipedia.org)
