A Francia Intézetben látható Párhuzam című fotókiállítás kicsit olyan, mint egy kirakós játék, ám a darabokat két különböző művész, Anna Lefebvre és Detvay Jenő szolgáltatja. Ebből születik az új puzzle, amely kollázsokban, fényképekben és vegyes technikával készült nyomatok formájában ölt testet. De ne rohanjunk ennyire előre.
Végy egy villát, egy tányért és egy meztelen nőt, szedd őket szét, és rakd újra össze, rajzolj bele a fotókba, karcold a felületeteket, képezd őket egymásra és egymásba. A recept persze korántsem ilyen egyszerű, sőt, csak leírva tűnik annak.
Ráadásul, bevalljuk töredelmesen, egy kicsit zavarban is vagyunk, no, nem a fekete-fehér fotókon szereplő meztelen nőktől, hanem mert olyan érzésünk támad, mintha már láttuk volna valahol a képeket, pedig higgyék el – ezt is töredelmesen bevalljuk – soha nem láttuk őket, pont ezeket legalábbis biztosan nem. Az egész olyan, mint egy sláger, amelynek elvileg megvan az alapreceptje, hogy milyen hangjegyekből kell felépülnie ahhoz, hogy már első hallásra is ismerősnek tűnjön. Ugyanakkor mégsem képes mindenki slágert írni.
Nehézkesen, de tovább keringünk a hirtelen jött kánikulában és déjá vu érzetben, majd lehuppanunk a terem szélén az egyik villanykörtét ábrázoló Anna Lefebvre-fénykép előtt. Ez az apró, ám rendkívül kecses kis világító tárgy ma reneszánszát éli, a fotómanipulációkat készítők ugyanis előszeretettel használják sokrétegű kifejezőerejét. És akkor végre megvan, csapunk a homlokunkra, innen olyan ismerős az egész. Ma számítógéppel csinálnak hasonló – a harminc évvel ezelőtti analóg és más képzőművészeti technikával készült – képeket: karcolt negatív felületeket, fotogramot vagy például fekete-fehér fényképekbe belerajzolt színes figurákat.
Lefebvre és Detvay a fenti technikákat pedig már akkoriban is használta, így hozva létre több tucat fekete-fehér képet, amelyeknek csak egy részét állították most ki. Ezek mindegyike párhuzamba állítható egymással, legyen szó a fotók hangulatáról vagy éppen a fent említett technikáról.
Detvay fotográfiái kicsit olyanok, mintha egy film képkockáit nézné az ember, Lefebvre pedig mintha a filmben látható tárgyakról (gyufa, tányér, villa, tojáshéj) és a szereplőkről adna egészen közeli képet: totál plán és premier plán, maszkulin és feminim, külvilág (természet) és belső (lelki) folyamatok, nyers erő és törékenység jellemzi a munkákat.
Így nézve pedig már nem is annyira párhuzamokról, mint inkább ellentétpárokról beszélünk, amelyek valójában egymás kiegészítői.
A négykezes próbálkozások általában balul sülnek el, ám az ő esetükben pont az ellenkezője igaz: az összes kép közül ugyanis a kettejük által közösen készített Anne-Eugène című sorozatot érezzük a leginkább autentikusnak, és véljük úgy, hogy a két egészből született egy új, nagy egész, amely persze nem jobb, csak másabb, és bizonyos szempontból teljesebb minőség.
