Divatos vagy hagyományos értékeket képviseljen egy nő, ha azt akarja, hogy elismerjék társadalmilag? Külön lehet vagy kell-e választani ezt a két fogalmat, vagy egy „jó nőben” ezek esszenciája keveredik? Ki számít egyáltalán jó nőnek? Ha választ nem is, elgondolkodtató alternatívákat viszont mégis csak kaphatunk az AMADEUS Művészeti Alapítvány és a Pepper Art Projects új, közös T-modell című kiállításán, amelyen a tradicionális és/vagy trendi női szerepeket mutatják be kilenc képzőművésznő munkáján keresztül.
A vamp az anyasággal és a naivával szemben a szerető szerepköre, bizonytalan és tiltott ösztönstátusz, intellektuális és erotikus egyben, a mitológiai Lillith, melyet hagyományosan a kultúrtörténet az alkotáshoz, az alkotófolyamathoz (is) kapcsol. A vamp ellentmondásos nőfigura, mindkét póluson játszik, rejtélyes és kitárulkozó, sebzett és sebző, démonikus és szűzies, domináns és alárendelt, nyugtalan vagy éppen statikus – kiszámíthatatlan.
– olvasható Oltai Kata Vamp: ambivalens attitűd című írásából egy részlet az AMATÁR kiállítótermében megrendezett tárlaton.
E sorok olvasatán eszembe jut egy régi történet. Az egyetemi, szóbeli vizsgáink gyakran úgy zajlottak, hogy többen várakoztunk bent a teremben, és akarva akaratlanul is végighallgattuk az előttünk lévő társunk feleletét. Egy ilyen alkalommal nem hittem a fülemnek, amikor az idősödő professzor úr – miután bevéste az ötöst az előttem vizsgázó csoporttársnőmnek – azt mondta, hogy reméli a hölgy minél hamarabb kinövi a vamp szerepet, amelyet magára öltött: egy ilyen okos lánynak ugyanis illik példát vennie az előtte vizsgázó társáról, és megfontolni az anyaságot, mert a biológiai órája ketyeg, ez a férfias vamp viselkedés pedig nem vezet semmi jóra, csak elijeszti a derék kérőket! (A kettővel előttem vizsgázó 22 éves hölgy ugyanis óriási pocakkal jött be az utolsó szóbelire.) Ezek után mondanom sem kell, hogy szorongva ültem le vizsgázni, vajon engem milyen atyai jó tanácsokkal hoz megalázó helyzetbe az öreg úr, de a hegyi beszédet megúsztam.
A fenti történetbe sűrítve villantja fel azt a jó néhány, az évszázadok óta ránk erőltetett szerepet és klisét, amelybe a patriarchális társadalom beletaszította és a mai napig is beletaszítja a nőket: önmegvalósítás és tanulás ide vagy oda, a nő helye mégis csak a fakanál mögött van, és a szülőszobában. Ne akarjon itt világmegváltani, alkotni vagy karriert építeni, mert csak falakba ütközik! Szüljön inkább gyereket, de iziben, mert az a bizonyos belső órája ketyeg: hamarosan elfonnyad mint a vasárnapi ebédhez hervasztott hagyma – és mindez nem egy isten háta mögötti helyen hangzott el a középkorban, hanem napjainkban egy egyetemen, amelyek többségén ma már több nő tanul, mint férfi.
A 21. században ugyanakkor egyre inkább elfogadott az is, ha valaki tudatosan nem vállal gyereket, az egyedülálló, magának anyagilag mindent megteremtő, céltudatos szingli archetípusa pedig egyenesen trendinek számít. Most akkor hol is az igazság?
A Benkő Zsuzsanna és Hanka Nóra művészettörténészek válogatása alapján bemutatott festményekben azt szeretjük, hogy nem akarja a választ a szánkba rágni vagy megafonnal a fülünkbe ordítani. Egyszerűen csak láttat. Hol erőteljesen, hol finoman, akárcsak egy nő az örökké változó szerepei szerint.
Mint például Verebics Ágnes búskomoran ránk bámuló Cicciolina festménye. Az egykori pornócsillagról készült portréban, benne van a mai trendi és tradicionális nőtípusnak való megfelelési vágy is: a szexuálisan túlfűtött nő, aki szeretetéhségből, és olykor kényszerből kielégíti a férfit, így egyfajta használati tárggyá alacsonyítva magát, noha ebből fakadóan kiszolgáltatottá és még inkább sebezhetővé válik. A sebezhetőség állapotát pedig éppúgy láthatjuk Verebics Kati kollázsán, amelyen egy meztelen nő kapaszkodik magába, így próbálva megvédeni önmagát a világtól, vagy Kiss Adél Történt valami című olaj festményén, ahol egy síró nő takarja el kezével az arcát.
A tradicionális és/vagy trendi kérdéskör legesszenciálisabban talán Germán Fatime No Fur I-II (vagyis Semmi szőr!) című munkáin jelenik meg, ahol két egymás mellett lógó szőrös, marhabőrre készült szitanyomatot látunk: az egyiken egy borotválkozás előtt álló női nemi szerv, a másikon egy női hónalj jelenik meg – vélhetően utalva ezzel korunk egyik, csupasz vs természetes szőrzet körül kialakult mesterségesen duzzasztott vitájára.
Kiss Viktória pedig a híres kínai táncművészről, Yang Lippingről festett portrét, ahol saját bevallása szerint modellje azért trendi, mert tradicionális:
A tradicionális és trendi nem feltétlenül egymással szemben álló fogalmak: néha egyszerre, együtt léteznek. (…) Yang Lipping hétköznapokon is a kínai Yünnan tartomány hagyományos népviseletét hordja, portrémon is az egyik ilyen színpompás darab van rajta. Jellegzetesen hosszúra növesztett körmeit karomként viseli. A tradicionális kínai pávatáncot, vitte színpadra és ezzel vált közkedveltté. Páva hercegnőként is említik.
Az öt művésznő mellett Korcsmár Eszter Kores, Kovács Olívia, Töttös Kata és Könyv Kata is kiállította festményeit. Utóbbi Házi áldás című munkája olyan, mint egy kivonat korunk divatos avagy hagyományos női szerepeiről, amelyet úgy tűnik nem érdemes különválasztani:
A trend és a tradíció keveredik, képesek megújítani és korrigálni egymást, így teremtve pulzáló ciklikusságot
– olvasható Könyv Kata, a kiállításon szereplő, rövid írásában.
A kiállítás április 23-ig látogatható az AMATÁR-ban (III. kerület, Veder utca 14.), kedden és csütörtökön 12–18 óra között.
