Végső szomjad érezni, mikor felriadunk.
Így szólsz: ne idézzétek alkonyuló testemet.
A létem ragyog, mint folyosón égve hagyott.
Karszalagom van az álmaitokhoz.
Zsebeimben nehéz apróval hazatérek még.
Mert mindvégig itt vagy, érkezés nélkül sejlik
hol fenyegető, hol lágy alakod. De letagadod a sírást.
Azok csak páracseppek a pécsi ház hajnali ablakán.
És elindulunk szántókon át távoli hegynek.
Új sávot lépünk múlásod évült nyomdokán.
