Francesca Woodman 22 évesen öngyilkosságot követett el, ám rövid élete alatt olyan fényképeket készített, amelyekből generációk táplálkoznak még ma is. Világszerte számos tárlaton bemutatták már munkáit, a múlt hónapban például a New York-i Marian Goodman Galériában nyílt kiállítása.
A firenzei természettudományi múzeumban kezdődött minden, amikor Francsesca Woodman a fejébe vette, hogy addig nem tágít, míg le nem fotózza magát a kiürült épületben. A La Specoláért valósággal rajongó fiatal nő összebarátkozott a teremőrrel, aki némi ellenszolgáltatást remélve beengedte zárás után a múzeumba.
Egy perc alatt felment a pumpa az őrben, amikor engem is meglátott a múzeum ajtajában – nyilatkozta a The Guardiannak Francesca édesanyja, Betty Woodman keramikusművész. A lányom külön megkért, hogy tartsak vele, és ha kiabálna, azonnal szaladjak be érte, ilyesmire azonban nem volt szükség. Az üresen kongó épületben Francesca úgy érezte magát, mint egy gyerek az édességboltban, és nem tudott dönteni, hogy meztelenül vagy balerina ruhában fotózza le magát a kiszemelt tárggyal. Végül megszabadult ruháitól, de testét az óriási koponya takarja, miközben arcát szorosan hozzányomja a vitrin üvegéhez. Ekkor még csak 17 éves volt
– teszi hozzá.
Többek között ez a kép is szerepelt azon a londoni Victoria Miroban rendezett kiállításon, amelyet még tavaly szerveztek Francseca szülei: a Zigzagen anyagába direkt olyan képek válogattak a szülők, amelyek kevésbé ismertek a nagyközönség előtt.
A lányomat egyszerűen beskatulyázták. Állítják, képei depresszívek, fájdalommal teliek és szinte mindegyiken megjelenik valamiféle utalás a halálra, meztelenségébe pedig sokan feminista törekvéseket látnak bele. Ez így, ebben a formában nem igaz, hiszen az ismert, ikonikus fényképein túl több, mint tízezer negatívot hagyott hátra, ráadásul ezek egy része humoros és iróniával teli felvétel. Tény, hogy a feminista írók is nagy hatást gyakoroltak rá, de valójában sajátos világán és a művészeti tervei megvalósításán kívül semmi más nem érdekelte, így a politika sem
– mondja édesapja, a festőművész George Woodman.
Mindegyik fényképéhez saját testét használta: gyakran meztelen torzóját vagy egy-egy végtagját felvillantva, arcát pedig eltakarva ábrázolja önmagát. Tudatosan megkomponált, többségében fekete-fehér, szürreális és szimbolista hatásokat mutató képei egy egész generációnak szolgáltak és szolgálnak még manapság is inspirációul. Arról, hogy miért mindig magát fotózta Francesca csak annyit mondott:
Így sokkal kényelmesebb, hiszen én mindig kéznél vagyok!
Az 1958-ban, a coloradói Boulderban született lány életében szülei állítása szerint nem történtek nagy tragédiák, ráadásul lányuk művészeti törekvéseit teljes mellszélességgel támogatták, hiszen ők maguk is művészek.
1971-ben, 13 évesen kapta első kameráját édesapjától, amelybe azonnal beleszeretett, és eldöntötte, hogy fotográfiát akar tanulni. Ekkor a család még Firenzében élt, de rá egy évre visszaköltöztek az USA-ba, noha a toszkánai Antellában vásárolt nyaralójukba továbbra is rendszeresen visszajártak. 1975-ben beiratkozott a providence-i képzőművészeti főiskolára, tanulmányait pedig a Rhode Island School of Design-ban folytatta. Az iskola utolsó tanévét egy ösztöndíjnak köszönhetően Rómában fejezte be, ahol egy könyvesbolt-galériában megrendezte első kiállítását is. A képein ekkortájt feltűnő angyalmotívum valószínűleg a római szökőkutak barokk szobrainak hatására jelenik meg.
Először teljesen hibbantnak tartottam, és nem bírtam egy percig sem a közelében maradni. Az a fajta ember volt, akit vagy nagyon utálnak vagy imádnak, de mindenképpen erős reakciót vált ki másokból. Ráadásul már akkoriban is rengetegen féltékenyek voltak a tehetségére. Valószínűleg rossz századba született, ugyanis nem nézett tévét, nem hallgatott zenét, csak olvasott, de ha valamit a fejébe vett, azt tűzön-vízen át megvalósította. Aztán egy kollégiumba kerültünk, és képtelen voltam kikerülni őt, 1979-ben pedig már együtt költöztünk New Yorkba. Onnantól kezdve haláláig elválaszthatatlanok voltunk
– meséli a lány egyik barátja az író, újságíró Betsy Berne.
Francesca Woodman munkáit a kilencvenes évek óta valóságos kultusz övezi, képei pedig az USA-tól kezdve Portugálián át Norvégiáig bejárták az egész világot. The Woodmans címmel nagy sikerű dokumentumfilmet is forgattak az életéről, amelyben fotóin kívül kísérleti videóit és naplófeljegyzéseit is közzé tették. Hírnevet viszont már csak halála után szerzett, bár néhány kritikus állítólag még éltében felfigyelt tehetségére.
1980-ban azonban mindinkább depresszióssá vált, úgy érezte, hogy képei valójában senkit nem érdekelnek, ráadásul aktuális kapcsolata is szakítással végződött: öngyilkosságot követett el, de első alkalommal megmenekült. Édesapja szerint az esetnél az is közrejátszhatott, hogy a lány nem kapta meg a rangos NEA (National Endowment for the Arts) művészeti ösztöndíjat, amelytől teljesen kiborult. Annak ellenére, hogy első öngyilkossági kísérlete után szüleihez költözött, 1981. január 19-én mégis kiugrott New York-i lakásuk erkélyéről, néhány héttel azután, hogy megjelent első fényképalbuma Some Disordered Interior Geometries címmel.
