Jeanette Winterson: A szenvedély – Park Kiadó, 2015 – fordította Lengyel Éva – 224 oldal, keménytáblás kötés védőborítóval – ISBN: 978-963-355-173-8
A manchesteri születésű Jeanette Winterson könyvei azt bizonyítják, hogy nem járt le a nagy mesélők kora. Az irodalomban fel- és eltűnő áramlatok és trendek nem változtatnak – nem változtathatnak – azon, hogy a jól elmesélt történetekre mindig lesz igény. Ez persze nem jelenti azt, hogy Winterson meséje avíttas lenne, sőt… a napóleoni időkben játszódó regény megfelel minden mai igénynek, s teszi ezt úgy, hogy a technika nem lesz több, mint a történet alázatos, szinte észrevétlen szolgálója.
Jeanette Winterson nagyon tud mesélni, úgy szövi egymásba a történet szálait, hogy az Olvasó csak ámul, honnan ez a szabadságnak látszó fegyelmezettség? Miként válik a látszólag asszociatív elkalandozás minden momentuma a történet előmozdítójává? Hogyan lehet ennyire olvasmányossá, izgalmassá és magával ragadóvá tenni egy egészen valószínűtlen történetet? (És ha már itt tartunk: mekkora bravúr a fordító részéről, hogy magyarra is át tudja ültetni ezt a szinte-zenei kiáradást?)
Persze, ezeket a kérdéseket nem olvasás közben, csak utána teszi fel magának az Olvasó, mert amíg tart a szöveg – mely sokkal inkább az Olvasót alakítja, semmint az igényeit kiszolgálja –, addig ilyesmire nincs is igény. Ide nem illő módon Müller Péter Sziámi dalszövege (Zuhanórepülés) cseng a fülembe. „Sodródni kell / Sohase tudni a célt / Behunyt szemmel / Adni egy esélyt / Célozni nem kell / Sőt, nem is szabad / Gondolkozz egész testtel / Engedd el magad…” – valahogy így, valami ilyen írói program megvalósítása ez a regény, melynek tényleges főszereplője A SZENVEDÉLY. Olvasni is így érdemes.
Henri, a Napóleonnál is alacsonyabb szakácsinas, aki a Napóleon csirkék iránti szenvedélyes (gasztronómiai) rajongását hivatott kielégíteni, így elmélkedik:
…A szerelem, mondják, rabszolgává tesz, meg hogy a szenvedély ördögi, és hogy sokan életükkel is fizettek már a szerelemért. Tudom, mindez igaz, de az is tudom, hogy szerelem nélkül vakon tapogatózunk életünk alagútjában, és soha nem látjuk meg a fényt. Amikor szerelmes lettem, olyan volt, mintha először néztem volna tükörbe s láttam volna meg magam…
– persze, ez a tudás már a történet vége, a jótékony és mindentől megóvó – szellemekkel benépesített – bolondokháza, ahonnan nem kell kiutat keresni. A történet másik – szimpatikusabb és veszélyesebb – főszereplője Villanelle, a vízen járó velencei lány, aki a szívét (szó szerint) egy velencei patríciusnőnél hagyta évekre:
…Ha az ember életébe a szenvedély későn jön el, nehezebb feladnia. Azok, akik későn találkoznak ezzel a szörnnyel, ördögi választás előtt állnak. Mondjanak búcsút az ismert világnak és vitorlázzanak ki az ismeretlen óceánra úgy, hogy abban sem lehetnek biztosak, látnak-e még szárazföldet valaha? Adják fel a mindennapi élet apró örömeit, melyek elviselhetővé tették addig az életet, söpörjék félre a régi barátok, sőt netán még egy szerető érzéseit is? Röviden, viselkedjenek úgy, mintha húsz évvel fiatalabbak volnának, és ott állnának Kánaán kapujában?
Általában nem teszik.
Nem véletlen, hogy a regény utolsó (IV.) fejezetéből vett, önmagában talán banálisnak tűnő idézettel traktálom az Olvasót. Talán azért teszem, hogy rávegyem, maga keresse meg a regényben a mágikus realizmus csodáit! Azokat a csodákat, amelyekre a dél-amerikai nagyok is elismerően csettintenének, s amelyek kiszakítva a történetből olyanok lennének, mint a mellkasból kivágott szív… (ld. a 179.oldalt)
A regény, ha lecsupaszítjuk, egészen egyszerű séma szerint építkezik:
– tézis: Henri az első fejezetben (A császár)
– antitézis:Villanelle Velencében a második fejezetben (Pikk dáma)
– szintézis: kettejük sorsának összekapcsolása harmadik fejezetben (Zérus tél)
– lezárás, következmények: a végső, szilárd sorsállapot elérése (A szikla)
Egy ilyen látszólag egyszerű sémát elfedni és tartalommal, izgalommal feltölteni nem csak írói feladat, kell hozzá a szenvedély.
