+ Ajánló

A szenvedély maga az élet: halálos

jeanette winterson- a szenvedély - park kiadó

Jeanette Winterson úgy mesél, mintha minden szava igaz lenne, s ha hiszünk neki, akkor igazzá is válik minden. A Szenvedély is.

Jeanette Winterson: A szenvedély – Park Kiadó, 2015 – fordította Lengyel Éva – 224 oldal, keménytáblás kötés védőborítóval – ISBN: 978-963-355-173-8

A manchesteri születésű Jeanette Winterson könyvei azt bizonyítják, hogy nem járt le a nagy mesélők kora. Az irodalomban fel- és eltűnő áramlatok és trendek nem változtatnak – nem változtathatnak – azon, hogy a jól elmesélt történetekre mindig lesz igény. Ez persze nem jelenti azt, hogy Winterson meséje avíttas lenne, sőt… a napóleoni időkben játszódó regény megfelel minden mai igénynek, s teszi ezt úgy, hogy a technika nem lesz több, mint a történet alázatos, szinte észrevétlen szolgálója.

Jeanette Winterson nagyon tud mesélni, úgy szövi egymásba a történet szálait, hogy az Olvasó csak ámul, honnan ez a szabadságnak látszó fegyelmezettség? Miként válik a látszólag asszociatív elkalandozás minden momentuma a történet előmozdítójává? Hogyan lehet ennyire olvasmányossá, izgalmassá és magával ragadóvá tenni egy egészen valószínűtlen történetet? (És ha már itt tartunk: mekkora bravúr a fordító részéről, hogy magyarra is át tudja ültetni ezt a szinte-zenei kiáradást?)

jeanette winterson - a szenvedély

– Ez a város leplekbe burkolja magát. Csatornák mögött újabb csatornák rejtőznek, sikátorok szelik át az utat, aztán cikkcakkban mennek tovább, úgyhogy bármit csinálsz is, életed végéig nem fogod tudni, hol jársz. Lehet, hogy már behunyt szemmel is megtalálod mind a tereket, és el tudsz menni a Rialtótól a Gettóig és ki a lagúnába, még mindig lesznek helyek, amiket soha nem találsz meg, és ha mégis megtalálod őket, lehet, hogy soha nem jutsz vissza a Szent Márkhoz.

Persze, ezeket a kérdéseket nem olvasás közben, csak utána teszi fel magának az Olvasó, mert amíg tart a szöveg – mely sokkal inkább az Olvasót alakítja, semmint az igényeit kiszolgálja –, addig ilyesmire nincs is igény. Ide nem illő módon Müller Péter Sziámi dalszövege (Zuhanórepülés) cseng a fülembe. „Sodródni kell / Sohase tudni a célt / Behunyt szemmel / Adni egy esélyt / Célozni nem kell / Sőt, nem is szabad / Gondolkozz egész testtel / Engedd el magad…” – valahogy így, valami ilyen írói program megvalósítása ez a regény, melynek tényleges főszereplője A SZENVEDÉLY. Olvasni is így érdemes.

Henri, a Napóleonnál is alacsonyabb szakácsinas, aki a Napóleon csirkék iránti szenvedélyes (gasztronómiai) rajongását hivatott kielégíteni, így elmélkedik:

…A szerelem, mondják, rabszolgává tesz, meg hogy a szenvedély ördögi, és hogy sokan életükkel is fizettek már a szerelemért. Tudom, mindez igaz, de az is tudom, hogy szerelem nélkül vakon tapogatózunk életünk alagútjában, és soha nem látjuk meg a fényt. Amikor szerelmes lettem, olyan volt, mintha először néztem volna tükörbe s láttam volna meg magam…

– persze, ez a tudás már a történet vége, a jótékony és mindentől megóvó – szellemekkel benépesített – bolondokháza, ahonnan nem kell kiutat keresni. A történet másik – szimpatikusabb és veszélyesebb – főszereplője Villanelle, a vízen járó velencei lány, aki a szívét (szó szerint) egy velencei patríciusnőnél hagyta évekre:

…Ha az ember életébe a szenvedély későn jön el, nehezebb feladnia. Azok, akik későn találkoznak ezzel a szörnnyel, ördögi választás előtt állnak. Mondjanak búcsút az ismert világnak és vitorlázzanak ki az ismeretlen óceánra úgy, hogy abban sem lehetnek biztosak, látnak-e még szárazföldet valaha? Adják fel a mindennapi élet apró örömeit, melyek elviselhetővé tették addig az életet, söpörjék félre a régi barátok, sőt netán még egy szerető érzéseit is? Röviden, viselkedjenek úgy, mintha húsz évvel fiatalabbak volnának, és ott állnának Kánaán kapujában?
Általában nem teszik.

Nem véletlen, hogy a regény utolsó (IV.) fejezetéből vett, önmagában talán banálisnak tűnő idézettel traktálom az Olvasót. Talán azért teszem, hogy rávegyem, maga keresse meg a regényben a mágikus realizmus csodáit! Azokat a csodákat, amelyekre a dél-amerikai nagyok is elismerően csettintenének, s amelyek kiszakítva a történetből olyanok lennének, mint a mellkasból kivágott szív… (ld. a 179.oldalt)

A regény, ha lecsupaszítjuk, egészen egyszerű séma szerint építkezik:
tézis: Henri az első fejezetben (A császár)
antitézis:Villanelle Velencében a második fejezetben (Pikk dáma)
szintézis: kettejük sorsának összekapcsolása harmadik fejezetben (Zérus tél)
lezárás, következmények: a végső, szilárd sorsállapot elérése (A szikla)

Egy ilyen látszólag egyszerű sémát elfedni és tartalommal, izgalommal feltölteni nem csak írói feladat, kell hozzá a szenvedély.

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

I accept the Privacy Policy

Népszerűek

To Top