Mindenképpen nagy varázsa a szőlőnek, hogy türelemre tanít. A XX. század eleji telepítések meg érdekes módon még most is teremnek – az akkori emberek ki tudták várni, míg egy tőke magától megnő.
Nagy Gábor Gabssy eredetileg városi ember. Bölcsészetet és teológiát tanult, volt buszsofőr és mentőápoló, jelenleg a Magyar Cserkészszövetségnél dolgozik – fő szenvedélye pedig a szőlő. Egyik napról a másikra szőlőtulajdonos lett az ország másik végén. Hogyan lesz zalai borász egy alföldi egyetemistából? Gabssy blogot vezet a szőlőjéről, autodidakta módon és művészi igényességgel tanulja és tapasztalja a borászkodást.
A szőlővel való megismerkedéséről, a kevéssé ismert zalai borászatról korábban kérdeztük.
Miért éppen medvebor lett a borod neve?
Ó, ez a medvés dolog elég régi nálam. Baráti körben medvének, mackónak tartanak (nyilván elsősorban az alkatom miatt, de nem csak), de a történethez az is hozzátartozik, hogy egy régi magyar családokat taglaló könyvben egyszer találtam egy leírást édesanyám családjáról, amiben szerepelt, hogy a családnak volt egy Medveje (más néven Ursini) ága is. Így ez is beépült a medvés ‘identitásomba‘.
Aztán persze vannak vicces helyzetek. Többször előfordul, hogy ha ismeretlen vagy kevésbé ismerős emberek meglátják a címkét, rákérdeznek: „De ugye nem medvéből van?” Mindig megnyugtatom őket, hogy szőlőből. És általában ez azért jó ürügyet biztosít pár szót szólni arról, hogy bár a magyar bortörvény megengedi, hogy mindenféle adalékanyagok (cukor, fajélesztő, élesztőtápsó, aromafelszabadító enzim, almasavbontó baktérium, savcsökkentő, savpótló) kerüljenek a forgalomba hozott borokba, s ezeket még csak fel sem kell tüntetni a címkén. Én ezekből semmit nem használok, a boraim teljesen hagyományos módon, adalékanyagoktól mentesen készülnek.
Borászkodni a Zalában nem olyan hálás feladat, mint mondjuk Tokajban vagy Badacsonyban, számodra mégis kihívás. S hogy ne legyen egyszerű, a birtokkal kapott szőlők mellé régi magyar szőlőfajtákat is telepítesz. Miért támadt ez az ötleted? És hogyan lehet beszerezni e ritka magyar oltványokat?
Ez érdekes történet. Mikor elkezdtem a szőlővel foglalkozni, belefutottam abba a különös ténybe, hogy a magyar jogszabályok szerint a történelmi magyar fajták egy része nem engedélyezett – azaz kereskedelmi mennyiségben (1000 m2 felett) nem telepíthető. Tilos például Tihanyban Tihanyi kéket, Somlón Somlói Sárfehért vagy épp a Nyírségben (ahol a leggyakoribb fajta volt a filoxéra előtt) Piros bakatort ültetni.
Ahogy az előbb mondtam, nálam a régi fajták egyelőre kísérleti jelleggel vannak jelen (egy igazán megfelelőt szeretnék közülük találni), a néhány tucat tőke ültetése nyilvánvalóan nem engedélyköteles. Azonban komoly problémát okozott az ültetéshez használt szaporítóanyag beszerzése is. Ismerős borászoktól lehetett oltócsapokat kérni, s kellett találni olyan oltványkészítőt, aki hajlandó volt nem engedélyezett fajtából is párat készíteni…
Szóval ezek általában eléggé küzdelmes dolgok, s nem tudom, mi lesz, ha megtalálom azt a fajtát, amiből többet is szeretnék ültetni – hiszen lehet, hogy pont egy nem telepíthető fajta lesz az.
Hogy miért telepítek ilyen fajtákat? Egy részüket azért, mert kóstoltam a borukat (például a Szerémi zöldnek), és egészen különlegesnek, zamatosnak találtam. A másik pedig, hogy – mivel magam is szeretek utazni – pontosan ismerem azt az érzést, mikor egy távoli országban meglátom valamelyik multi gyorsétterem-lánc logóját, és tudom, hogy ha ilyen messzire elutaztam, biztosan nem az otthon is megkaphatóra vagyok kíváncsi. Ugyanígy a boroknál is fontos, ha nem a legfontosabb szempont (nyilván a vitán felül álló minőségen túl) az egyediség, a különlegesség. Ha meg akarom mutatni egy franciának, hogy milyen kiválóak a magyar borok, akkor nem hiszem, hogy jó ötlet itt termett Cabernet Franc-al itatnom…
Mi a legnehezebb a szőlészkedésben, s mi a legnagyobb szépsége?
A legnehezebbnek a jogi útvesztőket, a bürokratikus bejelentési kötelezettségeket találom, amik sajnos, jelen szerkezetükben pont a kistermelőket lehetetlenítik el, a sokmillió hektós hamis címkével ellátott borok forgalomba hozatalát viszont egyáltalán nem nehezítik. Erről nem is akarok többet mesélni, pont elég cikk íródik évről évre ebben a témában.
A szőlészkedés szépsége, hát az szerintem mindenkinek más és más. Nekem nagyon sokat jelent, amiről korábban beszéltem, hogy egyszerre lehetek egészen közel a földhöz, élhetek a természetben, ugyanakkor lehetek városi polgár, akinek keresett a „terméke” a városon is. Nyilván ez valamilyen szempontból illúzió, hiszen aki több helyre tartozik, az nem tartozik igazán sehová. De megvan a varázsa a kettős identitásnak.
A másik szépsége (s ez sokkal szorosabban kötődik ahhoz, hogy a szőlő milyen csodálatos növény) talán abban a változatosságban található meg, ami a mindennapi munkát jellemzi. Mert egy-egy munkafázist pár hétnél tovább sohasem kell művelni, mindig jön az újabb feladat a szőlő növekedésével, a gyümölcs érésével és persze a borok fejlődésével. Így igazán ezt az egészet sohasem lehet megunni, hiszen az éppen megunt műveletre legközelebb egy év múlva kerül sor.
És mindenképpen nagy varázsa a szőlőnek, hogy türelemre tanít. Mindig olyan fajta voltam, hogy ha kitaláltam valamit, akkor igyekeztem azt minél előbb elérni, ha lehet, azonnal. Itt a szőlőben kezdem megtanulni, hogy az igazán szép és értékes dolgok akkor tudnak kibontakozni teljes varázsukban, ha megadjuk nekik azt az időt, amire szükségük van. Hogy egy oltványnak idő kell, mire megnő, mire termést hoz. És lehet siettetni növekedésserkentő hormonokkal, lehet erősíteni tápsókkal, műtrágyákkal, de a végeredmény egy kevésbé zamatos gyümölcsöt termő és pár évtized alatt „elhasználódó” tőke lesz. A XX. század eleji telepítések meg érdekes módon még most is teremnek – az akkori emberek ki tudták várni, míg egy tőke magától megnő.
Milyen jövője van ma Magyarországon ennek a munkának/hivatásnak, mely egyszerre földművelés és mesterség?
Ez is azok közé a kérdések közé tartozik, melyekre, úgy érzem, nem tisztem válaszolni, de azért megpróbálom.
A jó borra mindig volt és mindig lesz kereslet. A dolog első ponton ott áll vagy bukik, hogy az ember tud-e igazán jót készíteni, valami eredetit, különlegeset. Ha ez sikerült, akkor a jövő nem is olyan bizonytalan.
De a viccet félretéve: az okosok szerint semmiféle ilyen bizalmi termék kereskedelmét, mint a bor, nem lehet igazán az exportra építeni. Magyarul a jó minőségű magyar bor eladhatósága azon múlik, hogy az itt élő emberek szívesen isznak-e hazai bort (ez elsősorban a – nem létező – összehangolt marketingen múlik), illetve van-e fizetőképes (és egyre bővülő) vevőkör, aki ezt a fajta terméket keresi (ez meg némiképp az ország gazdasági helyzetén is múlik). Anélkül, hogy a második kérdéskört érinteném mindenképp el kell mondani, hogy az elmúlt harminc évben (legalábbis a statisztikák és más borászok elmondása alapján) javulás mutatkozik a kézműves borok, a kézműves termékek keresettsége és eladhatósága terén.
Persze, felmerül a szokásos kérdés, hogy mi is a „kézműves”, ha több száz hektáros nagybirtok is ezzel a szlogennel árulja a termékét. Létezik-e ez a fogalom, vagy marketing-kategória?
Én a saját szempontjaim szerint mindenképp létező kategóriának tekintem, s azt gondolom, a 2014-es Kézműves Kiáltvány (és a Terra Hungarica mozgalom tevékenysége) elég jól körvonalazza, mit is tekinthetünk kézműves bornak. A magam részéről a Kézműves Kiáltvány definícióját fogadom el:
Azt a bort nevezzük kézművesnek, amelynek születése során a költséghatékonyság, mennyiség, gyorsaság vagy az elvárt ízkép érdekében a termelő semmit nem áldozott fel a bor egyediségéből, beltartalmi értékéből, tisztaságából és a borvidék élhetőségéből.
A fiatal borász öltöny-allegóriával kifejezett öndefiníciója a kézműves borról a saját honlapján olvasható.
