Már gyerekkorában levitálni tanult az osztályteremben, később papírból készült ruhában járt partikra, esetenként pedig hajas omlettel lepte meg vendégeit. A festés és szobrászkodás mellett novellákat írt, ráadásul még életében bezsebelhette a legtöbb pénzt, amelyet szürrealista művész valaha is kapott egy művéért.
Az 1917-ben Észak-Angliában született és kastélyban nevelkedett festőművész ír nagymamája révén szívta magába a kelta tündérmesék világát. A mágikus teremtményekről hallgatott történetek nyomot hagytak a kislány lelkében: későbbi képein amorf formájú állatok és entitások képében jelennek meg.
Akadnak köztük ufókra emlékeztető fénylények, madárfejű szajhák, de lebegő ötödik dimenziós lóemberből sincs hiány. Nem csoda, hogy a kis Leonora nehezen alkalmazkodott a realitáshoz, és a kötöttségeket nem tűrvén, több iskolából is kirúgatta magát: előfordult, hogy levitálással kísérletezett vagy éppen a normákkal ellentétben, szó szerint visszafelé írta meg leckéit. Az iskolai kilengések azonban szerencsésen végződtek, hiszen a tehetős szülők egyenesen Firenzébe küldték festészetet tanulni, tanulmányait pedig a londoni Chelsea School of Art-ban folytatta.
Ha cigi kell, vedd meg magadnak!
Egy évre rá, hogy a londoni nemzetközi szürrealista kiállításon Leonora beleszeretett Max Ernst egyik képébe, egy csoporttársa révén személyesen is megismerkedett a művésszel, és innentől kezdve elválaszthatatlanok voltak. Bár Ernst ekkor még házas volt, 1938-ban mégis Leonoraval utazott Párizsba, ahol a fiatal festőnő hamar a szürrealista művészek között találta magát: a Cafe des Deux Magot-ban rendszeresen találkozott Picassóval, Dalíval, Bretonnal, Tanguy-jel, Peret-vel, Belmerrel, Arppal, Miróval, Man Ray-jel, Duchamp-mal és még jó néhányukkal.
Dalí a legjelentősebb női művészként aposztrofálta, egyik írását – az 1939-ben megjelent Fekete humor antológiába – pedig maga Breton válogatta be. De nem mindenki tekintette őt egyenrangú félnek: Miró például egyszer Leonora kezébe nyomott némi pénzt, és elküldte cigarettáért. A festőnő mindenki meglepetésére visszacsúsztatta a bankókat, belenézett Miró szemébe és azt mondta: ha cigi kell, vedd meg magadnak!
Ernsttel esténként a Rue Jacobon bérelt kis lakásba tértek haza, amely mellesleg egy háztömbnyire volt Picassó műteremlakásától, így hármasban is gyakran találkoztak.
Még ebben az évben döntött Ernst, elvált feleségétől és Leonorával együtt Provanszba költözött. Lakásukat a közösen készített totemállatok őrizték, Ernst egy madarat, Carrington egy lófejet formázott. A festésen kívül még egy különös szenvedélynek hódoltak: a náluk vendégeskedők hajából az éjszaka folyamán levágtak egy-egy tincset, majd belesütötték azt a reggeli omlettbe.
Az idilli korszak azonban hamar véget ért a nácik betörésével: a második világháború kirobbanásakor ugyanis Max Ernstet a franciák letartóztatták német származása miatt. Paul Éluard, valamint az amerikai újságíró Varian Fry és sok más barát közbenjárásra azonban néhány hét múlva kiengedték. Miután a nácik benyomultak Franciaországba, Ernstet a Gestapo is letartóztatta, mert rendszerellenesnek titulálták. Végül a híres mecénás, Peggy Guggenheim segítségével sikerült megszöknie Amerikába. (Peggyvel később összeházasodtak, de kapcsolatuk hamar tönkrement.)
Elektrosokk és idegösszeomlás
Eközben Leonora Spanyolországba menekült, ahol a madridi brit nagykövetségen idegösszeomlást kapott, így a Santander-i pszichiátriára szállították. A gyógyszeres -és elektrosokk kényszerkezelés emlékeit többek között a Down Below (1943) című novella, a Dr Morales portréja és a Pokol térképe című munkáin keresztül dolgozta fel.
Miután a festőnőt beszámíthatatlannak és teljesen őrültnek nyilvánították, apja át akarta szállíttatni egy Dél-Afrika-i elmegyógyintézetbe. Útban a másik földrész felé, egy lisszaboni kikötőből sikerült megszöknie, és menedékjogot kérnie a mexikói nagykövetségen Renato Leduc nagykövettől.
Leduc-kel még Picassó révén ismerték egymást, barátságuk megmaradt, így kézenfekvő megoldásnak tűnt a diplomáciai házasság, amelyet 1941-ben megkötöttek, és azzal a lendülettel ki is hajóztak New Yorkba.
Frida Cahlo is a szájára vette
1941-től kezdve aztán Mexikóban élt, leszámítva azt a néhány hónapot, amelyet New Yorkban és Chicagóban töltött a hatvanas években. Ez idő tájt számtalan plakátot készített, amelyek a mexikói nők liberalizációját hirdették. 1969-ben megalapította a mexikói Women’s Liberation Movement elnevezésű nőjogi szervezetet is, amely a nők egyenjogúságáért küzdött.
Mexikóban új hazára és új társaságra lelt: megismerkedett Benjamin Péret-vel, Octavio Pazzal, Frida Kahlóval, Diego Riveraval és Remedios Varóval. Szoros baráti szál valójában csak Varóhoz és a magyar fotográfus Katy Hornához fűzte. Hármójuk barátságának irigye is akadt, mint például Frida Kahlo, aki a rossz nyelvek szerint csak az „Európai ribancok” néven emlegette őket.
Varón és Hornán keresztül ismerte meg későbbi férjét, a magyar származású Weisz „Czicky” Imrét. Czicky — aki mellesleg Robert Capa laboránsa volt —1946-ban vette feleségül. Két gyermekük született, a később költőként ismert Gabriel és a szintén festőművész Pablo.
Csaknem 186 millió forintot adtak a Zsonglőrért
Carrington karrierje csak az 40-es évek végén indult be, amikor is az angol milliomos gyűjtő Edward James felkérte, hogy fessen freskót Jilitlá-i háza mennyezetére. Ezt követően a mecénás 1948-ban megrendezte Carrington első hivatalos egyéni kiállítását a New York-i Pierre Matisse Galériában.
Festményein láthatatlan dimenziók lényei elevenednek meg, amelyek mindegyikében ott rejlenek a mágikus és okkult jelképek. Ő maga éveken át tanulmányozta a Kabbalát és a maja kultúrát, egy ideig pedig a buddhizmus tanaiban mélyedt el egy Mexikóba menekült tibeti szerzetes segítségével.
Gyerekkori és későbbi képein is gyakran főszerephez jutnak a lovak, mint például az Inn of the down horses, Selfportrait és a The meal of Lord Candelstick című művein. Novellái közül A hetedik ló és más történetek, valamint A félelem háza című írásaiban is kulcsfontosságú szerepet játszanak a lovak.
2005-ben a Zsonglőr című képe 713 000 dollárért (Majdnem 186 millió forint átszámítva) kelt el, amellyel új rekordot állított fel: megszerezte a legdrágább festmény címet, amelyet még élő szürrealista festő képéért valaha is fizettek.
Bár Mexikóban viszonylag híres volt, világszerte csak halála előtt néhány évvel vált ismertté. Munkáit azóta valóságos kultusz övezi, szobrai például néhány évvel ezelőtt hét hónapon át díszítették Mexikó főutcáját.
A 2011-ben, 94 évesen eltávozott művész, két évvel a halála előtt festővé válásáról a következőképpen nyilatkozott: „nem te döntesz arról, hogy festesz. Ez olyan, mint amikor éhes vagy, és kimész a konyhába enni. Ez egy szükséglet, nem választás kérdése.”
