Egy amerikai szupermodell támaszkodik egy Trabanton az éjszakai Jászai Mari téren, fülébe bőrkabátos férfi duruzsol, a háttérben pedig cigány muzsikusok zenélnek – többek között így látta a kilencvenes évek szabad Magyarországát a hazánkban élő francia fotós, Bruno Bourel, akinek március elejéig látogatható „Ilyen a szerelem” című tárlata a Francia Intézetben.
Az ominózus képnek egyébként maga Parti Nagy Lajos adta a találó címet: Némafilm. Mert végül is valóban az. A fotón nevető nő tényleg divatmodell, de a háttérben álló zenészek csak statiszták, a körülöttük lévő tócsát pedig mesterségesen küldték oda fáradtan álldogáló tűzoltók. Az éjjeli jelenetet egy német divatfotós rendezte, mert akkoriban még nem ki, hanem csak bevonultak a multik hazánkba. A forgatás alkalmával pont arra járt az akkor már Magyarországon élő Bruno Bourel, és kihasználva a reflektorokkal megvilágított éjszakai helyszínt, már kattintott is. A képhez társítható Némafilm2 kicsivel odébb, az Astorián készült egy Bródy János dal klipforgatásán, de maga az énekes nem látszik a felvételen, hanem csak egy fiatal pár.
Párokból pedig akad itt bőven, hiszen a 36 fekete-fehér fénykép ezt a témát járja körül. A mozgólépcsős fotón utazó csókolózó fiatalok például személyesen is megjelentek a kiállításmegnyitón, annak ellenére, hogy azóta különváltak. Bruno Bourel szinte várja is az ilyen meglepetésvendégeket, mert mindig nagyon megörül, ha találkozik valamelyik „főszereplőjével”. Engedélyt ugyanis soha nem kér a képek készítésekor, de eddig senki nem is panaszkodott, inkább örültek, akik viszontlátták magukat. Az új törvényre, amely szerint engedély nélkül nem lehet fotózni Bourel csak annyit mond,
Nincs időm törvényeket bogarászni, különben sem engedném, hogy rendeletben határozzák meg a munkametódusomat. Más dolgom van: fényképezni.
Időtlen képein nyoma sincs a számítógépes technológiának, mivel a manipulálás nem az ő asztala: a valóságot akarja megmutatni. Teszi mindezt úgy, hogy az embernek az az érzése, időtlenséget kap ajándékba. Fotográfiai nagy részéről ugyanis első ránézésre, szinte képtelenség megállapítani, hogy melyik évben készültek.
Bár technikai értelemben véve valóban nem trükközik, térben is időben azonban tényleg utazhatunk. A Tüntetés című fotónál például értetlenkedve rázzuk a fejünket, amikor kiderül, hogy az nem Párizsban készült a hatvanas évek elején, hanem 2011 márciusban az Erzsébet híd lábánál.
A válogatásban éppúgy helyet kapnak a szerelmes kamaszok, és a Zsinagógába igyekvő jegyesek, mint a legelső parádék egyikén csókolózó melegek. A fekete-fehér nagyítások a humort sem nélkülözik: az első Diákszigeten készült, a földön összegabalyodva fetrengő fiatalokról azt gondolnánk, a hatvanas évek Woodstockjában hemperegnek, a Fali virágtartó árnyéka negyed egykor című fotó előtt megállva pedig tényleg felnevetünk, amikor rájövünk, nem egy rajzolt fallosszal nézünk farkasszemet, hanem csak egy mezei virágtartóval.
A kiállítás címadó felvétele az utolsók között, kissé különállva lóg a falon, és igen, ez sem a hatvanas évek Párizsában készült, hanem a 2004-es EU csatlakozáskor, Budapesten. Ekkora már a trükkös időutazást kész tényként kezeljük, hazaérvén pedig azonnal a tükrünk mellé tűzzük a fotóból készült képeslapot: hátha reggelente is elkalandozhatunk néhány percre.
