Az Angela Merkel látogatása kapcsán megtartott hétfői tüntetés – amit a TEK döntése miatt kellett félreeső helyen tartani – nem mozgósított nagy tömegeket. Kár.
Nem azért kár, mert azt hinném, hogy tüntetni annyira jó, hanem azért kár, mert így sokan, túl sokan maradtak le Hans-Henning Paetzke higgadt és Magyarországért aggódó beszédéről. A magyar irodalmi művek német fordítóját nehéz lenne tájékozatlansággal – vagy „magyargyűlölettel” – vádolni, ahogy azt is nehéz volna elképzelni, hogy – túl a magyarság normális részén – bármilyen érdekcsoport szekerét tolná.
Magyarul és németül elmondott beszéde – a diktafon tanúsága szerint – nagyjából így hangzott:
Ébredjetek fel végre!
Nem vagyok politikus, pártkatona sem vagyok, sosem voltam az. Még kelet-német KISZ-tag sem voltam, hacsak az egy hónapig tartó tagságomat nem lehet annak nevezni… de a politikát nem tudomásul venni – amikor minden hajszálrepedésből politika árad, azt mondani, hogy létre tudunk hozni valamilyen politikamentes teret – végzetes tévedés. Az agymosást, amelyet a kelet-német kommunista elit gyakorolt, a szívem legmélyéből elutasítottam. Kizárás az NDK valamennyi gimnáziumából, fiatal színészként foglalkoztatási tilalom, börtönbüntetés a katonai szolgálat megtagadása miatt a hatvanas évek elején. Ez volt a logikus következménye renitens lényemnek, és annak az igényemnek, hogy önállóan gondolkozzam.
Kádár Magyarországát 1968-tól átmenetileg megváltásnak éreztem. Öt évvel később azonban már ezt a rendszert sem bírtam elviselni. Kétszeres disszidálást követtem el: hamis papírokkal kimentem Nyugat-Németországban, elkezdtem a Magyarországon éppen nem kedvelt magyar szerzők műveit németre fordítani és megjelentetni. Nehéz volt megértenem, miképpen lehet Magyarország – a sok tekintetben tapasztalt provinciálissága ellenére – irodalmi nagyhatalom. Szerettem volna, ha az irodalom szabadsága a politikai rendszerben is tükröződik, ezért az intenzív fordítói tevékenységem mellett cikkeket írtam nagy napilapoknak és folyóiratoknak. Német televíziós csoportokkal többször beutaztam Magyarországra. Úgy tűnik, hogy törekvéseim Kádárt nem lelkesítették különösebben, így 1985-ben a »persona non grata« kitüntető címmel ajándékoztak meg. Persze, változnak az idők, és én ismét itt vagyok. Még mindig fordítom a hatalmasok által nem kedvelt szerzőket… de nem csak őket! A jó irodalom érdekel, ez pedig átlépi a pártpolitikai határokat.
A vasfüggöny lebontása, a berlini fal leomlása, Németország egyesülése, Magyarország demokratizálódása átmenetileg mámorossá tett. Nem csak engem! Ezt a hangulatot aztán – akár drámainak is nevezhető – kijózanodás követte. A magyar párt-elitek tolvaj szarkáknak bizonyultak: ellopták, amit el lehetett lopni. Rosszabb már nem jöhet – gondoltam. De még volt mit tanulnom: az a csoport, ami a kezdeti időkben a közvagyon felosztásánál a rövidebbet húzta – azaz a mostani uralkodó elit – az általa igazságtalannak ítélt vagyonfelosztás revíziójára törekedett és törekszik. Ennek érdekében átépítené a közintézmények egész politikai rendszerét, egyre erősebben alkalmazza szalámi taktikát.
Az ellenzék kínosan töredezett, mindenki érzékenyen ügyel arra, hogy a messzeségbe tolódó »x napon« lehetőleg jó pozícióba kerüljön. Kinek a kedvéért? Félő, nem a szegények legszegényebbjei érdekében. A nemzetért? Az a kormány táboráé. A magyarságért? Magyar kézbe a hazát? – Az efféle nagyzolástól egészen rosszul leszek. Nem tagadom, észrevétlenül némi félelem lopódzik a gondolkodásomba.
Majd’ ötven éve Magyarország a szerelmem. – Badarság, természetesen csak egyes részei.
Majd’ ötven éve vagyok szerelmes a magyar nyelvbe. – Badarság, nem mindenbe, amire a nyelvet olykor használják.
Majd’ ötven éve vagyok szerelmes a magyar irodalomba. – Badarság, csak egy részébe természetesen.
A magyar államgépezetben megint rohad valami, a baráti körök megint összezárnak, a kormányon lévők diktatórikus hajlandóságai félretolták a társadalmi élet [nem érthető]. Az értelmiségi részközösségekben jól lehet siránkozni, de semmiféle új otthonosság ne vezessen félre benneteket. a szomorú magyar valóság kérdésében.
Létszámukat tekintve jelentős társadalmi rétegek életébe bevonult a nyomor és a reménytelenség. Ez elszomorít és feljogosít arra, hogy kételkedjem abban, hogy meg lehet-e találni a boldogságot valamilyen barátságos meleg szobában. Szeretném a mai politika édes álmokba kövült felelőseit és a politikai ellenzéket felrázni:
Ébredjetek végre fel, mielőtt egy generációnál hosszabb időre elvész a magyar demokrácia!
A korábbi tüntetésekről szóló beszámolóink közül (szinte találomra) érdemes felidézni Gács Anna és Iványi Gábor decemberi beszédét.
