A Nincs hova hátrálnunk címmel rendezett tüntetés szónokai között feltűnt Iványi Gábor lelkész is. Távlatokkal bíró beszédét, melyről – hideg, figyelemhiány, vagy a Parlament előtti huzavona miatt – talán sokan lemaradtak, azért tartjuk fontosnak közölni, mert Iványi távlatokba helyezve értelmezi azt, ami ma Magyarországon történik.
Kedves Barátaim!
Az ünnepek bűvöletében élünk. No nem a frissen elfogadott költségvetési törvényt nyűgöz le bennünket. Nincs okunk ujjongani új stadionok építése miatt, vagy mert a jövő év márciusától állítólagosan „növekvő” jólétünk bizonyítékaként több, még megmaradt szociális támogatás megszűnik, s talán a pénzügyi kormányzat a magánnyugdíj pénztárak megmaradt 200 milliárd forintját is „védelembe” veszi. Az sem ok az ünneplésre, hogy az egyházi és nemzetiségi iskolák kivételes helyzetére hivatkozva, talán sikerül az oktatási tárca vezetőjének, – ahol ő jónak látja – az iskolai szegregációt fenntartani. Igen, kérdezem Én Önöktől, csakugyan ez hiányzott ahhoz, hogy így év végi ünnepeink teljesebbek legyenek?
Hogyan ünnepel vajon az ország egynegyede, azok a családok, melyek elemi háztartási-költségvetési gondokkal küzdenek, legfőképpen pedig a gyerekek, akik közül ezrek éheznek és fáznak?
Ha vonakodva is, de a Statisztikai Hivatal közzétette az országos szegénységről szóló megrendítő adatokat. Az ország (és hite szerint egyéb térségek) magát elsőnek tartó embere természetesen nem fogadja el a szorongva bevallott statisztikai eredményeket. Az ő horizontján nem bukkannak fel az éhező, máról holnapra élők egykedvű, sápadt arcai. Ő azt hirdeti az egész világ számára, hogy az általa kreált speciális demokrácia példa Európa, de az egész világ előtt is. Intézkedései, melyekkel elvonta az idősek megtakarításait, a szolgálati nyugdíjasok szerzett jogait, a fogyatékkal élők viszonylagos biztonságát, a szegény családok életben maradási esélyeinek kisebb-nagyobb eszközeit, csökkentette a tankötelezettséget, leszállíttatta a büntethetőség korhatárát és felmagasztalta az egyes helyeken egyszerűen csak munkaszolgálatnak nevezett közmunkát, az értelmetlen és a munka világa számára káros kényszert, majd megrendítette a köz- és felsőoktatás alapjait, hogy a szegényeknek végképp ne legyen esélyük diplomához jutni, megrögzött kijelentései szerint az ország végre megkapta, amire szüksége van, az „eredmények” mindenki számára követendő példát jelentenek, mert íme Magyarország bizonyította, hogy a soha nem volt fejlődés útjára, az irigyelnivaló és követendő emelkedés pályájára lépett.
Azt mondom azonban, hogy mielőtt tekintetünk elpárásodna mégse feledkezzünk el az ünnepről. Két jeles esemény fényei világítják meg éjszakánkat, s mindezek elé Ézsaiás próféta gondolatait idézem fel: „De nem lesz mindig sötét ott, ahol most szorongatás van (….)
A nép, amely sötétségben járt, lát nagy világosságot; akik lakoznak a halál árnyékának földjében, fény ragyog fel fölöttük!
Te megsokasítod-e népet, nagy örömöt szerzessz néki (….), mert terhes igáját és háta vesszejét, az Őt nyomorgatónak botját összetöröd. (….), mert egy gyermek születik nékünk, fiú adatik nékünk és az uralom az Ő vállán lesz és hívják nevét: csodálatosnak, tanácsosnak, erős Istennek, Örökkévalóság Atyjának, Békesség Fejedelmének! Uralma növekedésének és békéjének nem lesz vége …..”
Az egyik ünnep, melynek első fényei ma este gyulladnak ki a becstelen brigantikkal is dacolva tereinken, a Hanuka fényei. Ez az ünnep az időszámításunk előtt 165-ben Izraelben támadt a Makkabeusok szabadságharcára és a Szíriaiak felett aratott győzelmére, valamint a Jeruzsálemi szentély megtisztítására és újraszentelésére, illetve a nyolc napon át égő mécses csodájára emlékeztet. A győzelmet megelőző időszak éjszakáját a görög elnyomás jelentette. A szellem, a tudományok, és az értelmes tanulás iskoláit az elnyomók tornacsarnokai váltották fel. Az országot anyagilag is kizsigerelve építették meg a testedzés stadionjait, hogy új embertípust formálhassanak kedvükre, akik vakkantó parancsszavakból értenek, nem gondolkodnak, hanem izmaik hűségével, uraik akarata szerint cselekszenek.
De egyszer csak felvirradt a büszkeség napja. Egyszerű iparosok, háziasszonyok, diákok határozták el egy amúgy békeszerető pap vezetésével, hogy nem várnak idegen katonaságra, külső beavatkozásra, hanem szembefordulnak elnyomóikkal. Hitük és lelkesedésük győzött!
A templom megtisztításakor pedig találtak egy napra való, egyetlen korsónyi szentelt olajat, mert az ördögi hatalom a legnagyobb rombolás és megszentségtelenítés közben is tipikusan megfeledkezik egyetlen, az utolsó korsónyi világító olajról, mellyel újra megvallhatjuk a hitünket: „Nem lesz mindig sötétség, ott ahol most szorongatás van”. Ez a jelentéktelen világítóeszköz égett csodálatos módon nyolc napon át a sötétség feletti győzelem jeleként.
Másik ünnepünk, melynek eljövetele várakozásában, adventjében élünk a karácsony.
Akkor gyújtjuk meg fényeit, amikor szűnni kezd a sötétség, az év legsötétebb napja elveszti erejét és a nappalok egyre világosabbá válnak.
Egy kisgyerekről szól elsősorban ez az ünnep, s a reménységről, mely történetéhez kapcsolódik, s amely akkor is felemelő és üdvözítően szép, ha küzdelme emberileg elbukott és a bitófán végződött. A szegények királyaként érkezett. Azt hírdette, hogy az elveszettekkel vállal közösséget. Azt is tanította, hogy az Isten nem a hatalmasok, hanem a gyöngék és kirekesztettek oldalán áll. Fogyatékkal élők, hajléktalanok a társadalomból kirekesztett utcagyerekek és prostituáltak barátja volt. Az akkori nemzeti adóhivatal munkatársa is csak igaz megtéréssel és a rablott nyereség visszaszolgáltatásával léphetett a tanítványai közé.
Már születése körülményei meghatározták sorsát. Egy istálóban látta meg a napvilágot és rövid idő múlva a „keleti nyitás” következtében, (merthogy a napkeletről érkező mágusok hívták fel balgán rá a gyerekgyilkos Heródes figyelmét), menekült lett. Külföldre kellett vándorolnia a szüleivel együtt. Elgondolkoztam ezen Barátaim, hogy mindazok, akik keleti hátszéllel ma szegény vidékeink bölcsőit felkeresik, s magukat mágusoknak hirdetik és náluk az arany a tömjén és a mirha nem azért érkeznek-e, hogy a csecsemő alól még a szalmazsákot is kihuzzák. Az arany is jobban helyezkedik az ő védelmük alatt, – mondják – , a tömjént pedig saját dicsőségük felhőire tartogatják, a mirháról nem is beszélve.
De, azért, mégis én most ebben a sok hittelteli fiatal arcban gyönyörködve ünnepelni akarom a jövőt. Hiszem, hogy van esély nem csupán a messzi messiási korban az igazság helyreállítására, a méltányosság győzelmére. Hiszem, hogy az utánunk jövők nemzedéke ismét széleskörű párbeszédbe kezd és új társadalmi közmegegyezést, valódi Alkotmányt teremt.
Hiszem, hogy visszaadják a törvényalkotás és a Parlament becsületét.
Hiszem, hogy a végrehajtás, a bírói hatalom, és az Alkotmánybíróság tekintélye még visszaszerezhető.
Hiszem, hogy megértik: egyetlen földi halandó soha nem tévedhetetlen.
Hiszem, hogy visszaadják a munka, a tanulás becsületét és újra győz a gyengébbekkel, az esélytelenebbekkel szembeni szolidaritás.
Hiszem, hogy vége lehet a gyűlöletnek és megosztottságnak és divatba jön ismét az egyenes beszéd és a bölcs önmérséklet, mellyel nem megtéveszteni, kioktatni és gúnyolni akarjuk európai és tengerentúli partnereinket, hanem a bizalmat akarjuk visszaépíteni.
Hiszem, hogy a korrupció megszégyeníthető és visszaszorítható, és kellően bátrak leszünk ahhoz, hogy amit gazemberek elvettek azt értelmes célokra újra visszaforgassuk.
Hiszem, hogy nem lesz mindig éjszaka ott, ahol most szorongatás van, hanem ismét győz a világosság, a bátorság, a tisztesség és az értelem.
Büszke vagyok rátok! Boldog ünneplést!
Isten áldjon meg benneteket!
