Írta: Nógrádi Gábor
Majd’ negyven éve, a megjelenése évében recenziót írtam Kertész Imre Sorstalanság című könyvéről. Bár akkor már publikáltam kritikákat a Magyar Nemzetben és hetilapokban, folyóiratokban, ezt az írás nem közölték. Talán nem voltam elég erőszakos, vagy valóban nem tartották sokra a könyvet. Esetleg engem gondoltak elfogultnak. (Mint tudjuk: tévedtek.) A recenzióból idézek.
Kafka és Kertész hősei hasonlítanak egymáshoz abban, hogy ártatlanságuk tudatában is elfogadják a gyilkos apparátus létjogosultságát, igyekezve azt megérteni, és végül belenyugodni ítéletébe. Kertész Imre hőse, Köves György „vádlott” – gyermeki mivoltát leszámítva – úgy viselkedik a halálgyár irreális realitásának minden percében, mint Josef K. „A per” reális irrealitásában. És nemcsak a főhősök viselkedésének hasonlósága köti össze a két írót. Hasonló az út, ahogyan eljutottak idáig: üldözések, megszégyenítések évszázadai után „bűnössé” és „alsóbbrendűvé” alázva. S ebben a sorsban megegyeztek mindazokkal, akik életük során nem tanultak meg ellenállni, „nem”-et mondani, és így belenyugodtak a sorsukba a frontokon, a táborokban vagy a hátországban.
Tovább gondolva a jelzett alapállást, elfogadhatjuk, hogy a Sorstalanság (és Kafka bármelyik könyve) minden, másoknak kiszolgáltatott, és ezt az alávetettséget elfogadó emberre érvényes történet. Ezeknek a regényeknek a jelentősége éppen abból adódik, hogy a teljes alávetettség nemhogy a lázadás minimális esélyét nem ébresztette fel az áldozatban, de helyzete elfogadását, megértését, megmagyarázását, indokolását is előidézte. Gogolnál a köpenyét elvesztő Akakij Akakijevics még lázad. Ha másképpen nem is, de holtan. Csehov hősei álmokba menekülnek, és nem fogadják el a helyzetüket. Móricz hősei szintén lázadnak ‒ Kis Jánostól, Nyilas Misiig ‒, ha belehalnak, akkor is.
Folytathatnánk a sort.
Nálam tudósabb irodalomtörténészek jobban meg tudnák mondani, melyik írónál bukkan fel először ez a lázadni képtelen, sőt eltaposását, elpusztulását segítő hőstípus. A legszélsőségesebb formában természetesen Kafkánál, de leginkább Kertésznél találjuk meg. Szinte minden Kafka műben, az Átváltozástól A per-ig ott van a megnyomorítását végezetül nem csak elfogadó, de azt elősegítő szereplő, aki szinte könyörög, hogy: Bűnös vagyok! Öljetek meg! Tény: Kafka esetében még van némi ellenállás, némi értetlenség, sőt, küzdelem, szervezkedés, könyörgés, kapcsolatkeresés, hogy a végzetet elkerülje, de ez Kertésznél már nincs. Köves Gyuri öngyilkos empátiával azonosul potenciális gyilkosaival a gyerekeket összegyűjtő csendőrtől kezdve, a rámpán szelektáló tisztig („Öregember érkezett – világos: másik oldal. Fiatalabb – ide, hozzánk.”) A buchenwaldi halottas kordén felsejlő gondolatai is csak a minimális ellenállást jelzik:
szeretnék kicsit még élni ebben a szép koncentrációs táborban.
Valójában különös, hogy a regényirodalom csak a huszadik században dolgozta fel ezt az emberi magatartást. A megaláztatását teljes személyiségével elfogadó, sőt azt elősegítő egyén ugyanis azóta létezhet, mióta emberről, emberi közösségről beszélünk a földön. Nyilván van valami lényeges szellemi, történelmi oka, hogy a pusztulásába, pusztításába belenyugvó ember megfogalmazására most került sor. Ha reménykedő volnék, azt mondanám: a két író, aki az egész emberiség üzenetét hozta, mint minden művész, a kiszolgáltatottságot békésen tűrő népesség viselkedésének abszurditására, és eme tény kimondásával az egyéni lázadásra ösztökélt. Pesszimistaként azt írhatnám, hogy regényeikkel csak azt akarták közölni: így fogtok mind elpusztulni, ha boldogan tűritek a felettetek hatalmaskodók megnyomorító törvényeit, ideológiáit, csapásait.
