A Szerk. avatar
2013. december 18. /

Nekem nincs ilyenem, apukám!

A szeptemberi Szerkéjen a Librarius szerzői olyan tárgyakról olvastak fel, amelyeknek személyes történetük hozzájuk kötődik. Harmat György írása is erről szól: Nekem nincs ilyenem, apukám!

Nekem nincs ilyenem, apukám!

Csak egy fél kifli az uzsonnám – folytathatnám, ha igaz lenne. De nem az: van egész kiflim. És persze: van lakásom, számítógépem, DVD-lejátszóm. Csak ilyenem nincs. Eme írás tárgya egy tárgy hiánya. A „nincs”-ről is lehet beszélni, nem csak a „van”-ról. Arról például, hogy nekem miért nincs, ha másoknak van. Hallgatlak – hangzik balról. Megmondtam neki, hogy egy ócska kurva – hallom jobbról. A négyeshatoson ülök, most érek az Oktogonhoz. Jaj, olyan cukik voltak a kicsik! Ahhoz komoly pályázati pénzek kellenének. Nem mondod?! Egyen le a rák, te szemét. Jó neked a holnap délután? Tök ari vagy, de megoldom magam is. Mire hazaérek, ti már alusztok. Kiverem belőle, ha addig élek is. Mondatok, olykor finomítottam rajtuk. Nincs kedvem leírni a trágárságok tocsogó tömegét, egyik múlja alul a másikat. Mondatok, kényszer-fültanúságom bizonyítékai.

Hát például ezért nincs a markomban maroktelefon. Mobilizálják a mobiljukat mások! Én nem használom, használja helyettem szinte mindenki, bőszen. Utcán, metrón, villamoson, orvosi váróban, sőt: színházi illemhelyen. Cincogás odaátról. Nem egér, mobil. Felveszik, beszélnek. Gondban vagyok: végeztem. Öblítsek vagy ne öblítsek? Behallatszik. Legyen az ő baja: öblítek. Nem jó, ha az ember más helyett szégyelli magát. Ha már itt tartunk: én nem restellem, hogy nincs mobilom.

Nyaggatnak eleget: tudom, hogy kellene. Tudom, hogy kerülhetek olyan helyzetbe. Tudom: legalább végszükség esetén. Tudom: XXI. század. Használom a Facebookot. Nem lovas futárral küldöm a levélkéimet. Mégis: ebben konzervatív vagyok. Szeretem, ha a telefonkagyló elér a fülemtől a számig. Nem szeretnék viszont utcán, metrón, villamoson beszélni egy szerkezetbe. Itthon meg van telefonom. Hívok persze másokat a mobiljukon, rákényszerülök. Gyakran elérhetetlenek: így is. Én egyelőre – hosszú évek óta – kitartok: nem veszek mobilt. Megvárom a társadalmi pressziónak azt a mértékét, amikor a magamfajta törékeny szabadságharcos beadja a derekát.

 

Megosztás: