Meghívó a legnívósabb kortárs gyermekirodalmi antológia bemutatójára.
Azt mondom, Cserna-Szabó András… Azt mondom, Jász Attila… Azt mondom, Grecsó Krisztián, Parti Nagy, Petőcz, Tóth Kriszta, Kukorelly, Podmaniczky, Kiss Ottó, Böszörményi Gyula, Varró Dani… És még mondhatnám tovább, mert a Cerkabella kiadó Lovász Andrea szerkesztette, Kismarty-Lechner Zita által illusztrált, valamint Mautner Zsófi receptjeivel feltuningolt kötete még számos remek kortárs szerző versét, meséjét tartalmazza.
Egy kis meglepetés:
Szóval csak annyit mondok inkább, hogy gyertek a TEJBEGRÍZ irodalmi antológia bemutatójára november 24-én, vasárnap 15 órakora WAMP-ra (Millenáris Teátrum),
mert ez a kötet tényleg nagyon
NYAMI!!!
Az alkotók mindenkit sok szeretettel várnak!
Étvágygerjesztő részlet a kötetből:
Böszörményi Gyula
Lopotnyik és a nyaminyamm-nyavalya
Tudod-e, milyen érzés, ha visszanyal a fagylalt? Láttál-e már üres kamrát, kredencet, hűtőt, melyben egy morzsa nem sok, annyi sem maradt?
No, ha még nem, akkor most jól figyelj, mert rögvest elmesélem neked azt a történetet, amit Lopotnyiktól, az én országos cimborámtól hallottam a minap.
Azt kérded, ki az a Lopotnyik? Ő bizony egy vénségesen vén, sokat látott, s még többet szimatolt kandúrféle macska, aki – bár korábban kóborlással töltötte minden idejét – mostanság a Pukkancs utca 5. szám alatt álló öreg bérházban él.
Történt tehát egy fogvacogtatóan hideg, zúzmarásan dermesztő, bár még hótalan napon, hogy Lopotnyik épp a földszinten kóricált, mikor az ott lakó Nyuszat úr vénkisasszony lányának, Adalbertának visító hangja ütötte meg a fülét.
– Jaj, hát jöjjön már, papuska, hisz minden eltűnt, felszívódott, semmivé lett!
– Ugyan, te lány, mi lelt? – zsörtölődött elő a lakás legmélyéből Nyuszat úr.
– Engemet csak az, hogy üres a hűtő! – hisztizett Adalberta. – Reggel még volt itt fánk, rakottkrumpli lábosban, hozzá koviubi és tej garmadával! Most meg semmi sincs!
– Akkor jó étvágyad lehet, drága Adalbertám – mondta szeppenten Nyuszat úr. – Merthogy én ezekből biz egyetlen falásnyit, nyelintésnyit, harapásnyit sem ettem.
Lopotnyik nem hallgatózott tovább, inkább fürgén nekiiramodott, s már fenn is volt az első emeleten. Ám tévedés azt hinni, hogy ott nyugalomra lelt! A gangon poroszkálva a teljes Csolovek családdal találta szemközt magát, akik cseppet sem voltak kevesen. Apa-anya-nagymama-nagypapa-fiú-lány-lány, no meg a nyomott képű pincsi mind kitódultak a lakásból, s egymás szavába vágva óbégattak:
– A kalácsnak hűlt helye!
– A kolbásznak csak illata maradt!
– A befőttnek elfolyt a leve!
– A kamrában sincs már több falat!
– A majonéz szintén elveszett!
– A töktorta is oda!
– És mi legborzalmasabb: a kajatolvajnak nincs nyoma!
Lopotnyik ekkor kezdte sejteni, hogy a Pukkancs utca ötös szám alatt már megint valami furmányos huncutság, bűvös-bájos cselszövény kezd szárba szökkenni. Sietve el is indult felfelé, s közben hallotta, hogy a második emeletről a Kispöcök házaspár, a harmadikról pedig Markoláb bácsi is rákezd az óbégatásra. Megszaporázta hát a lépteit, s már épp a negyedik emeletre ért volna, mikor hirtelen a hatéves Luca toppant elé.
– Kajatolvaj jár a házban – hadarta a kislány izgatottan. – Meg kell őt találnunk!
– Szóval titeket is kiraboltak – szólt Lopotnyik. – Akkor hát lássuk a nyomokat!
– Miféle nyomokat?
– Amiket a kajatolvaj hátrahagyott – felelte világlátott kandúrhaverom. – Az ugyanis teljességgel ki van csukva, hogy valaki négy emelet minden étkét elcsenje, s közben egyetlen morzsányi nyomot se hagyjon!
– Ezt már szeretem! – mosolyodott el Luca, majd a kabátja egyik zsebéből elemlámpát vett elő. – Én készen állok a nyomozásra! Lopotnyik, szimat!
– Hétehókamóka! – fújt erre mérgesen tépett fülű (hisz kóborféle) cimborám. – Nem vagyok én kutya!
– Ja, bocsi – pirult el Luca. – Csak már úgy beleéltem magam a dologba, hogy…
– Semmi baj – morrantott Lopotnyik, majd piszényi orrát a légbe fúrta. – Szim… szim… szimatoljuk csak ki, mi itt a rejtély kulcsa.
Miközben az öreg bérház lakói összegyűltek az udvaron, így óbégatva…:
– Se torta!
– Se csipsz!
– Se uborka!
– Se liszt!
– Se kebab!
– Se bab!
– Se vaj!
– Nagy a baj!
…addig Luca és Lopotnyik mind a négy emeletet körbeosonta, elemlámpafénnyel és bajuszrezegtetéssel keresgélve a tolvajt. Jártak fenn és jártak lenn, jártak jobbra, jártak balra, no meg kicsit srévizavé, míg egyszercsak, mikor épp az udvarra értek…
– Hopika! – kiáltott fel Lopotnyik. – Meg is van!
– Micsoda? – hajolt közelebb Luca.
– Az első nyom. Sőt, nyomok! Ott egy csepp méz, itt csokipapír sarka, amott meg kristálycukor szemcséi fénylenek.
– Bizony, bizony! – mélyítette el hangját a kislány, mert a tévében úgy látta, hogy minden detektív mirrenmorrogva beszél, mikor nyomra lel. – Ez valóban méznek tűnik. Az pedig ott kecsöplecsöpp lehet!
Az árulkodó kajamorzsák mind egy irányba, a pince vaspántos ajtaja felé vezették őket, mely résnyire most is nyitva állt, hisz odalenn a cúgos hidegen és számos kicitkacaton kívül úgysem volt semmi.
– Akkor most lemegyünk? – kérdezte a sötétbe vesző lépcső legtetején állva Luca.
– De le ám! – nyávogta Lopotnyik. – Ha tényleg detektívek vagyunk, mást nem is tehetünk…