Ha forradalom, akkor kétségtelen aktualitás. Századoktól (1789 vs 2014), fölrajzi meghatározottságoktól, társadalmi és nemi hová-kötődésektől független – forradalmat csinálni örökkön örökké időszerű.
Ki csinálhat forradalmat? Férfiak vagy/és nők? A tömeg, mert több száj együtt messzebbre kiált – esetleg a magát némán értelmiséginek kikiáltó kevesebb (színház)? Kié a felelősség, ha beüt a következmény? Hol? Utcán, a színpadon. Egyáltalán tudod te, mi az, hogy forradalom? Peter Weiss Marat/Sade-ja mindörökké aktuális – témája teszi azzá.
Jól tudhatta ezt Gergye Krisztián, aki Merénylet – de Sade úr betanításában című előadásában újra elővette Weiss klasszikusát. Az október 29-én este az Átrium Filmszínházban bemutatott darabról érdemes három infót előre lábjegyzetelni. A szerepeket tizenkét színésznő játszotta: arcpirítóan lengeszoknyás naivától mogorva Jean-Paul Marat-n (Fullajtár Andrea) át csillapodni nem akaró de Sade-ig (Takács Katalin). Nők és forradalom. A nem mindennapi szereposztáson túl a témához elsőre nehezen elképzelhető revühangulat is megmozgatta a színpadi atmoszférát. Illetve ritkaságszámba megy az olyan előadás, ahol a jelmezek – kisestélyik, nagyestélyik, nadrágok és garbók – ennyire aktív közreműködői lennének a színpadon látottak dinamikájának. Az előadás kosztümjeit Tamara Barnoff Magyarországon élő grúz divattervező készítette.
Ha tehát eddig azt gondoltuk volna, hogy egy csípő tájt fityegő lila oldalretikülnek nagy hatása nem lehet, ha épp de Sade haldoklik mellette, akkor itt a kontra: de. Részünkről ez a kiegészítő elengedhetetlen humort csempészett a vérpiros és halálfekete estélyik szigorába. Gergye Krisztián előadása így veszélyes terepre vetette magát, és első nekifutásra még valóban csak egy ütősen megrendezett divatbemutatóra emlékeztetett. Ott volt a rizikó, hogy ennyiben is maradunk, hogy majd a színdarab szolgálja a kollekció tündöklését és nem fordítva.
Azonban a Merénylet leghangsúlyosabb érdeme, hogy pont ez nem történt. Gergye fent tudta tartani az egyensúlyt a nézőben. Nem billentünk ki sem a nők és divat a színházban erőszakos jelenléte, sem a jól ismert történetbe lustán beleül az előadás irányába. Frappánsan toppan be a játék, amikor még nézőtéri fényben Tárnok Marica a színházi igazgató szerepében átbotorkál a közönség sorai közt és helyet foglal az első sorban. A felütés bravúros ritmusa aztán végigkíséri a darabot, ami nem is olyan könnyű dolog. A színház a színházban mindig is nézőbarát fogás és okosan tette a rendező, hogy a Weiss-darabnak erre a részletére karakteresen vissza-visszatértünk. Nem adott esélyt, hogy elkalandozzunk, közben az előadás meg fejvesztve szaladjon a zenés-maskarás önkívületbe. Így meglehetett a helye a kukás-zsákos estélyiben operett epizódnak is – anélkül, hogy belefulladt volna a közönség. Bár a háttérben óriásprojektorra vetített aktuálpolitizálós humorbombák kicsit tömények voltak. Éppen azért, mert értenénk mi ezt segítség nélkül is – ott a dráma.
Ahogy a Merénylet alcímében is hirdeti: hangulatkeltés egy felvonásban. Így volt és jó volt, ezt az előadás zárlata végképp kiteljesítette. A többit meg vitte Weiss a hátán – mert forradalmat csinálni és a megcsinált forradalommal szembenézni mindig időszerű dolog.
