Ha forradalom, akkor kétségtelen aktualitás. Századoktól (1789 vs 2014), fölrajzi meghatározottságoktól, társadalmi és nemi hová-kötődésektől független – forradalmat csinálni örökkön örökké időszerű.
Ki csinálhat forradalmat? Férfiak vagy/és nők? A tömeg, mert több száj együtt messzebbre kiált – esetleg a magát némán értelmiséginek kikiáltó kevesebb (színház)? Kié a felelősség, ha beüt a következmény? Hol? Utcán, a színpadon. Egyáltalán tudod te, mi az, hogy forradalom? Peter Weiss Marat/Sade-ja mindörökké aktuális – témája teszi azzá.
Jól tudhatta ezt Gergye Krisztián, aki Merénylet – de Sade úr betanításában című előadásában újra elővette Weiss klasszikusát. Az október 29-én este az Átrium Filmszínházban bemutatott darabról érdemes három infót előre lábjegyzetelni. A szerepeket tizenkét színésznő játszotta: arcpirítóan lengeszoknyás naivától mogorva Jean-Paul Marat-n (Fullajtár Andrea) át csillapodni nem akaró de Sade-ig (Takács Katalin). Nők és forradalom. A nem mindennapi szereposztáson túl a témához elsőre nehezen elképzelhető revühangulat is megmozgatta a színpadi atmoszférát. Illetve ritkaságszámba megy az olyan előadás, ahol a jelmezek – kisestélyik, nagyestélyik, nadrágok és garbók – ennyire aktív közreműködői lennének a színpadon látottak dinamikájának. Az előadás kosztümjeit Tamara Barnoff Magyarországon élő grúz divattervező készítette.
Fotó: Dudás Ernő
Ha tehát eddig azt gondoltuk volna, hogy egy csípő tájt fityegő lila oldalretikülnek nagy hatása nem lehet, ha épp de Sade haldoklik mellette, akkor itt a kontra: de. Részünkről ez a kiegészítő elengedhetetlen humort csempészett a vérpiros és halálfekete estélyik szigorába. Gergye Krisztián előadása így veszélyes terepre vetette magát, és első nekifutásra még valóban csak egy ütősen megrendezett divatbemutatóra emlékeztetett. Ott volt a rizikó, hogy ennyiben is maradunk, hogy majd a színdarab szolgálja a kollekció tündöklését és nem fordítva.
Azonban a Merénylet leghangsúlyosabb érdeme, hogy pont ez nem történt. Gergye fent tudta tartani az egyensúlyt a nézőben. Nem billentünk ki sem a nők és divat a színházban erőszakos jelenléte, sem a jól ismert történetbe lustán beleül az előadás irányába. Frappánsan toppan be a játék, amikor még nézőtéri fényben Tárnok Marica a színházi igazgató szerepében átbotorkál a közönség sorai közt és helyet foglal az első sorban. A felütés bravúros ritmusa aztán végigkíséri a darabot, ami nem is olyan könnyű dolog. A színház a színházban mindig is nézőbarát fogás és okosan tette a rendező, hogy a Weiss-darabnak erre a részletére karakteresen vissza-visszatértünk. Nem adott esélyt, hogy elkalandozzunk, közben az előadás meg fejvesztve szaladjon a zenés-maskarás önkívületbe. Így meglehetett a helye a kukás-zsákos estélyiben operett epizódnak is – anélkül, hogy belefulladt volna a közönség. Bár a háttérben óriásprojektorra vetített aktuálpolitizálós humorbombák kicsit tömények voltak. Éppen azért, mert értenénk mi ezt segítség nélkül is – ott a dráma.
Ahogy a Merénylet alcímében is hirdeti: hangulatkeltés egy felvonásban. Így volt és jó volt, ezt az előadás zárlata végképp kiteljesítette. A többit meg vitte Weiss a hátán – mert forradalmat csinálni és a megcsinált forradalommal szembenézni mindig időszerű dolog.
