Mit szóltok a homoszexuális mesekönyvhöz?

Nagy port vert fel a magyar sajtóban Jeffrey A. Miles A hercegek és a kincs című könyve. A homoszexuális hercegek és a leszbikus hercegnő története ugyanis immár magyarul is olvasható, bár egyelőre csak az Amazon webboltjából lehet letölteni. A könyv apropóján megkérdeztük a leginkább érintett terület, a gyerekirodalom képviselőit: azaz Nánási Yvette-t, a Magyar Gyerekkönyvkiadók Egyesülésének elnökét; Both Gabit, a Meseutca főszerkesztőjét, szerkesztőt és írót; Szekeres Nikoletta gyerekirodalom-kritikust; Mészöly Ágnes írót; Larsson Mária Svédországban élő gyerekirodalmárt; Kovács Esztert, a Pagony kiadó főszerkesztőjét és jómagamat, Németh Eszter, Ausztriában élő gyerekirodalmárt.

Mi a véleményetek a könyvről?

NÁNÁSI YVETTE: Az adott könyvet nem ismerem, nem olvastam, de sem a külleme, sem az íróval folytatott beszélgetés elolvasása alapján feltételezett irodalmi minősége nem tűnik olyannak, ami egyezne az én ízlésemmel. De itt csak és kizárólag az én ízlésemről beszélünk. És az bizony nem etalon. A gyerekkönyveket nem kötelező megvenni. Ha bemegyünk a könyvesboltba, kinyithatjuk a könyvet, beleolvashatunk, megnézhetjük az illusztrációkat. Ha én mennék be a boltba, és meglátnám ezt a könyvet, épp ezek miatt lehet, hogy nem venném meg. De ha például az illusztrációk dacára a szöveg tetszene, akkor már igen. A téma miatt pedig még talán akkor is, ha nem tartanám szépnek sem a szöveget, sem az illusztrációt. Persze, ha lenne ebben a témában másik könyv, amely jobban megfelel az ízlésemnek, akkor azt választanám. De, mint már említettem, ez ízlés kérdése. Sokaknak más az ízlése, mint nekem. Ezért jó, hogy számukra készült egy könyv, amely talán tetszik nekik a szövegét és az illusztrációit tekintve, és habozás nélkül, sőt örömmel veszik meg, mert szeretnék, ha a homoszexualitásról kicsit másképp, irodalommal „megtámogatva” beszélhetnének a gyerekükkel.

LARSSON MÁRIA: A könyv tipikusan amerikai. A Disney-illusztrációkat utánozza, amivel nagyon sokan azonosulnak, hiszen a gyerekek ezeken a filmeken nőnek fel Európában is. A svéd könyvtárak nem vesznek Disney-könyveket, és egyáltalán olyan könyveket, amelyek rajzfilmeken alapulnak. A gyerekkönyvekben az illusztrációnak eredetieknek kell lenniük. Viszont sok gyerekkönyvből lesz később rajzfilm. Ilyen pl. Pettson és Findusz.
Jobban szeretem az olyan másságról szóló gyerekkönyveket, amelyek reálisak, tehát a mában játszódnak. A svéd társadalom nyitott a másság iránt, ezek a gyerekkönyvek azt a társadalmat tükrözik, amiben mi itt élünk. Több kisebb svéd gyerekkönyvkiadó is jelentet meg könyveket ebben a témában (Olika, Sagolikt, Vombat). Az Olika Förlag (Más Kiadó) konkrétan ezért alakult. Sok gender-könyvet is kiadnak. Leginkább azonban az elismert és nagyon népszerű svéd illusztrátor, Pija Lindenbaum másságról szóló könyveit szeretem. Ezek népszerűek a svéd óvónők körében is, mivel a svéd óvodák feladata, hogy a mássággal, a genderrel, és a különféle kultúrákkal foglalkozó gyerekkönyveket megismertessék a gyerekekkel.

MÉSZÖLY ÁGNES: Nehéz egy könyvről úgy nyilatkozni, hogy nem vehette a kezébe az ember, csupán néhány internetes cikk és az azok mellé töltött képek alapján formálhatunk róla véleményt. Arra azonban mindenképpen alkalmas ez a kiadvány, hogy alapvető (gyermek)irodalmi és kritikai kérdésekről elgondolkozzunk.
A kérdéses műről jelenleg csupán annyit lehet kijelenteni, hogy a könyv interneten is látható illusztrációi, ha akciófilmek lennének, a „zsé kategóriás” jelzővel illetnénk őket. Sajnos a világhálón elérhető angol nyelvű részletek alapján sem a szöveg, sem a történet nem tűnik lényegesen magasabb színvonalúnak ennél.

KOVÁCS ESZTER: Alapvetően rossz és csúnya könyvnek gondolom, de NEM azért, amiről szól. Nagyon riasztó a kommenteket elolvasni: mindenki azon borul ki, hogy miért kell a homoszexualitásról mesét írni – de senki nem kifogásolja az illusztráció milyenségét. Pedig, azt hiszem, egy ilyen illusztráció többet árt a gyerek fejlődésének, mint az, ha a homoszexualitásról olvas.
Ugyanakkor, és ez még az illusztrációnál is fontosabb: egy olyan könyv, ami didaktikus számomra ab ovo nem lehet mese, illetve nem lehet jó mese. Nagyon sok jó szándékú modern tanmeséről gondolom ugyanezt: szép és fontos dolog az örökbefogadásról, a válásról stb. írni, de ha csak a didaxis van benne, akkor az nem irodalom. Persze, attól még segíthet, de mennyivel jobb mondjuk egy Csomótündér, ami a válásról IS szól, de annyi minden másról is! Azt gondolom tehát, ha egy jó meseíró írna egy olyan mesét, amiben (mondjuk: mellesleg, fő témának szerintem később, kamaszkorban érdemes) arról IS szó esik, hogy nem egy fiú és egy lány, hanem két fiú vagy két lány szereti egymást, azzal semmi, de semmi baj nincs, sőt, legyen ilyen! De ezt érzem igazán kihívásnak, hogy úgy írjunk ezekről, hogy közben a mese mese marad, és nem kiáltvány lesz belőle.

NÉMETH ESZTER: Magát az ötletet, hogy a népmesét újraértelmezve beszéljünk a gyerekeknek a másságról, izgalmasnak tartom. Ugyanakkor, a könyvről olvasottak alapján, szerintem a szerző pont a népmese lényegét nem értette meg. Ezt tükrözi az illusztráció is, amely egyértelműen a Disney-féle népmese értelmezés világába helyezi a könyvet, ami kétségkívül populáris értelmezés, csak épp a népmese eredeti funkcióját és értelmét, azaz, hogy világmagyarázatot és orientációt adjon, veszi el.

Van-e célközönsége Magyarországon a homoszexualitásról szóló gyerekkönyvnek?

BOTH GABI: Van, de valószínűleg nem azok veszik meg, akik eddig is elzárkóztak a téma elől. Pedig a design nekik szól.

NÁNÁSI YVETTE: Én a magam részéről fontosnak tartom, hogy megjelenjenek olyan könyvek, melyek problémás kérdéseket taglalnak. Természetesen, értem ezt a gyerekkönyvekre is. Erre nem csak a könyvkiadókban, de az olvasókban is megvan az igény. A Magyar Gyerekkönyvkiadók Egyesülése például épp ezért a 2015. évi Aranyvackor pályázatának is a „Rázós ügyek” témát választotta.
De valójában nem is az a kérdés, hogy miről szülessen gyerekkönyv, hanem hogy mit kezdünk ezekkel a könyvekkel. Véleményem szerint fontos, hogy ne tévesszük szem elől azt, hogy a mese nem csak valami, amit elmondunk/felolvasunk a gyereknek, aki örömmel hallgatja, esetleg arra alszik el. A mesében évtizedek/ -századok/ -ezredek tudása és tapasztalata halmozódik fel, mindez olyan formában, mely kilépve a valóság keretei közül, átlépve a fantasztikum világába megkönnyíti körülöttünk lévő világ, a körülöttünk élő emberek, s akár saját magunk megértését is.

NÉMETH ESZTER: Remélem. Régóta szívügyem a társadalmi érzékenyítés, de azt látom, hogy ezek a kérdések közösségi szinten továbbra is problematikusak. Azt tapasztalom, hogy az egyes emberek jól tolerálják a körülöttük élő, általuk ismert emberek másságát, legyen az bármilyen típusú, de közösségben, egy másik csoporttal szemben kirekesztőek. Nagyon fontosnak tartom, hogy elfogadásra neveljük a gyerekeket. Befogadni nem kell mindent – ez világos –, de elfogadni, hogy a másik ember, csoport más értékeket tart fontosnak, hogy ezek számára ugyanakkora értékkel bírnak…