A libraius.hu tegnapi cikkében – a szegedi szenzáció nyomán – megígérte, hogy ma itt is előrukkol Móra Ferenc egy ismeretlen versével. Mivel éppen van a tarsolyban egy ilyen, teljesíteni is lehet az ígéretet. (Bíró-Balogh Tamás írása)
Móra nem gyűjtötte össze verseit, csupán egy erősen válogatott kötetet adott ki belőlük 1920-ban Könyes könyv címmel, és az utókor sem gereblyézte még egybe az író-publicista verselgetéseit. Így nagy valószínűséggel időről-időre ráakadhat egy kutató egy-egy „ismeretlen” Móra-versre, kéziratban vagy napilapok hasábjain. Természetesen ezek is az életmű részei, de nem szabadelfelejteni: maga Móra sem tartotta őket sokra, túlértékelni őket pedig az életmű félreértelmezéséhez vezet.
A most közreadott vers és a hozzá tartozó levél a Mike és Társa Antikvárium legutóbbi, 28. könyvárverésén kerültek kalapács alá, 425. és 426. számú tételként. (Mike Zoltánnak tartozom köszönettel másolatukért.) A két dokumentum összetartozik, a levél mellékelte a vers, illetve a postán küldött vers kísérője a levél (ezért aukciós szétbontásuk némiképp hiba volt).
Móra mindig kézzel írt, jelen esetben ceruzával. És ahogy a szegedi múzeumba került levelek és verskézirat sem „legendásan szép, de olvashatatlan”, ahogy a sajtótájékoztatón elmondták, ezek is jól olvashatók.
A két dokumentumhoz tartozik egy mellékelt leírás, mely a tételek eredetéről (proveniencájáról) szól: „A verset az akkor (1915) a hódmezővásárhelyi zsidó elemi első osztályát végző 6 éves Langfelder Magda kérésére irta, aki ezzel búcsúztatta az évzárón Horowitz Jakab tanitót.”
Ezek szerint Móra az alábbi a levelet is a tanuló Langfelder Magnának írta:
Budapest, 915. máj. 29.
Kedves Magduska lelkem,
hivatalos ügyben Pesten járván, csak itt a vonaton jutottam hozzá, hogy ezt a kis versikét megírjam direkt magának. Most csak annyiban hasonlít magához a vers, hogy kicsike; máskor ha előbb ír nekem, olyan szép és kedves is lesz, mint maga.
Édes anyja kezét csókolom, maguknak mindhármuknak szeretettel simogatja az aranyos fejecskéjét
Móra bácsi
A „kis versike” pedig, amit Móra három névjegykártyájának hátoldalára írt, szintén ceruzával, és jobb felső sarkukban be is sorszámozta őket, így szól:
Hajnal hasadásán, Ne rázza meg a bú
Pittypalatty szólásán Boldogságod fáját.
De sok virág kinyílt Soha ne lásd hullani
Lelkünk rózsafáján. Mosolygó virágát.
Kinyilt a szeretet, Rád gyümölcsös ága
Kinyilott a hála, Szeliden hajoljon,
Hinti puha szirmát Az öröm madara
A lábad nyomára.Rajta dalt daloljon.
Koszorút fejedre,S két szemes alóla
Áldást életedre, Ránk tovább vigyázzon,
Minket nevelgető Édes jó tanítónk,
Fáradt két kezedre. Az Isten megáldjon.
Langfelder Magdáról ezeddig nem sikerült többet megtudni, a vers címzettje azonban ismert személy: Horovitz Jakab (1860–1936) 43 évig volt a hódmezővásárhelyi izraelita népiskola tanára, aki a gyermekekkel való egyéni bánásmód fontosságát hangoztatta, mind nagyobb empátiával, tapasztalattal végzett munkájában ezt igyekezett megvalósítani. Pedagógia tárgyú könyveket is írt (A gyermek védelme, 1905; Az iskolai életből, 1913), több lapot szerkesztett, illetve kiadott. „Műveiben kifejtette, hogy alkalmazkodni kell a gyermek gondolkodásához, érzelemvilágához, érdeklődési köréhez és nem utolsó sorban az életkorához. Tanítási tevékenységét a gyermekekhez való közelkerülés, a kölcsönös bizalom kialakítása és a gyermek egyéniségének tiszteletben tartása jellemezte (Hatvaniné Böröcz Katalin: A hódmezővásárhelyi izraelita népiskola története., Horovitz Jakab munkássága. In: Ezerszínű világ. Dolgozatok a neveléstörténet köréből. Szerk.: Kéri Katalin. Pécs, 2000. 78–91.).
A vers maga meglehetősen gyöngécske. De talán egy hatéves, első osztályos tanulónak nem is kell bonyolultabb: megtanulni és köszöntő ünnepségen elmondani ezt is épp elég. Mórát megkérték, írjon egy ilyet, ő pedig teljesítette. Mégpedig a vonaton.
A hat strófás „kis versike” az alkalomra írott versek közé tartozik: az évzárón ezzel búcsúztatták Horovitz Jakabot. Ilyen minőségében (és esztétikai megformáltságában) rokonítható a többi, hasonló alkalmi vershez, melyek közül most csak egy példa. Sófalvy Izabella Tanító (tanítónő) nevenapjára című versezete kötetben is megjelent (S. I.: Mindent a hazáért! Versek: iskolai és társadalmi ünnepélyekre. Hódmezővásárhely, 1927. 43.), több más „permutációs” vers társaságában, pl.: Nagyapó (nagyanyó) nevenapjára vagy az Apa (anya) nevenapjára, és, ahogy mondani szokás, a kívánt rész behelyettesítendő. Az ő verse így szól:
Mivel fejezzük ki Néhány szál virágot
Hálánk, szeretetünk, Nyújthatunk csak neked, –
Midőn nevednapján De szivünkbe zárjuk
Téged ünnepelünk?Örökre a neved.
Hogy méltók lehessünkAzt kivánjuk: tartson
Ehhez a szép naphoz, Soká lelked kincse!
A mi gyermek erőnkTörekvésid célhoz
Tudjuk – gyönge ahhoz! Győzelem segítse!
Boldogan tölthesd el,
S még sokszor e napot,
S életedet, amit
Isten nekünk adott!
Sófalvy Izabella (1891–?) 1920-ban menekült az erdélyi Érmihályfalváról, és Hódmezővásárhelyen telepedett le. Kötete megjelenésekor (1927) éppen a helyi Malom utcai Református Elemi Népiskola tanítónője volt. Frappáns lenne az alkalomra írott köszöntő versek állandó formakészletének használatán túl több kapcsolatot kimutatni a két vers között (hogy pl. a költőnő hallotta Móra versét 1915-ben a hódmezővásárhelyi iskolai ünnepségen), de nincs.
*
Móra – bár nem volt költő – élete végéig írt verseket is. A legsikerültebbeket idős korában, egy kései szerelem hatására: 1932 nyarán a Kalmár Ilonához írott – és máig kiadatlan – versfüzérben érte saját „költészetének” csúcsát. Ezek a versek szintén a szegedi Móra Ferenc Múzeum irodalomtörténeti gyűjteményében találhatók, a versek címzettje maga hagyta az intézményre végrendeletében őket, Móra hozzá írott leveleivel egyetemben.
Ezekről a kéziratos versgyűjteményről írja Lengyel András: „A versfüzér igazi hozadéka s újdonsága […] a személyiségnek az a versekben is megjelenő átrendeződése, magasabb szintű szerveződése, amely a szerelemből fakadó érzelmi ambivalencia, egzisztenciális megrendülés eredménye.” Nem minden darab esztétikai remeklés, sőt. Viszont „míg az »udvarló« vagy szerelmet tematizáló versekben többnyire a »lírai« (s Mórát a 19. század végének epigonlírájához kapcsoló) konvencionális motívumok dominálnak, s ettől csak a legjobb darabokban tud fölszabadulni, addig az elválás, a lány elvesztésének kézzel fogható közelségbe kerülése valódi megrendülést hoz” és ez „legyőzi azokat a nyelvi sztereotípiákat, amelyeket versekben máskor Móra szinte kötelezően használt”. Móra (költői) nyelve tehát modernizálódott is részben, és „némelyik verse […] – horribile dictu – még Ady-hatásról is árulkodik (bár Adyt, tudjuk, nem kedvelte)” (Lengyel András: A földvári boldog nyár. Móra utolsó szerelme. In: Uő.: A „másik” Móra. Szeged, 2005. 101–114.).
Persze azért ez sem teljesen hízelgő: hogy Móra, a vérbeli profi újságíró, a modernkori zsurnalisztika egyik legnagyobb hazai mestere, verseiben akkor tudott modern lenni, amikor – feltehetően nem szándékoltan – Adyt utánozta.