Sűrű időszak elé nézünk, ami a magyar (vonatkozású) filmgyártást illeti: szépen lassan végre hazatalálnak a nemzetközi filmfesztiválokról már jó előre beharangozott alkotásaink is. Bemutatták a Free Entry-t, mindjárt jön Pálfi Györgytől a Szabadesés, a magyar színészekkel magyar tematikát feldolgozó Viktória, vagy a Torontóban sikert aratott Hajdu Szabolcs-féle Délibáb. Az itthoni mozikban induló magyar filmes dömpingbe szeptember 11-én becsatlakozott az Utóélet is. Bennem meg még mindig kérdés, hogy lehet megint csak naiv gondolat egy magyar film premiernapján előre jegyet foglalni? Már a moziteremben üldögélő, jó indulattal is tíz fős közönséget látva.
Pláne, ha (megint csak) egy olyan magyar alkotásról van szó, aminek híre már Karlovy Varyból jó ideje beelőzte. Az íróból most rendezővé avanzsálódott Zomborácz Virág filmje a kezdetektől egy pillanatra sem titkolta, hogy mire játszik. Előre tudtuk, hogy a sztori egy pszichiátriáról éppen hazakerült fiatalemberről (Kristóf Márton) szól, akinek lelkész-apja (Gálffi László) életének még utolsó missziójaként jó ötletnek gondolta szorongásos neurózissal küszködő fiát önkéntesnek küldeni egy lepratelepre. Amikor azonban megtörténik az elhalálozás és Mózes egy csöppet talán meg is könnyebbülne, apuka mégsem tágít és szellemként még visszajár. Ha kétségeink volnának, a szüzsében rejlő abszurd humort pedig az előzetesbe bevágott a temetésen lelket szimbolizáló fehér galamb-noszogatós részlet jó előre le is szögezte.
https://www.youtube.com/watch?v=Sz7lYCOcCRY
Szóval tagadhatatlan kíváncsisággal néztem a film elébe, hiszen a humor ezen típusa számomra kicsit ismeretlen magyar filmek terén. Tény, hogy a tavalyi Isteni műszak abszolút vérfrissítésként hatott, azért még mindig igaznak látszik a megállapítás, hogy ami a jó filmeket illeti, inkább jobb szeretjük a komor-komoly tematikát. Amikor tehát az Utóélet első ismeretlen jeleneteként feltűnt a családi vacsora, ahol a kicsit morbid karakterek előtt hangsúlyosan ott gőzölög a jól megfőtt csülök, mindeközben a sorozatgyilkos-tekintetű kislány természetesen fülfájdítóan hamisan nyekeregteti a hegedűt – azt gondoltam, helyben vagyunk. És tulajdonképpen maradt ez így a maradék kilencven percben is.
Mondom ezt szavaim minden pozitív és negatív értelmezhetőségének tudatában. Az Utóélet azt mindenképpen hozta, amire az előzetesből számíthattam: kijátszva a Bibliából idézgető falusi család és a leginkább a pániktól pánikoló Mózes összes lehetséges abszurditását. Volt itt ripityára tört aztán összeragasztott Jézus-szobor állítás, rózsaszín ingben megyei lövész-bajnokságra készülődő esperes és Mózes szerelme, a természetesen Angéla névre hallgató priuszos-drogos szőke (Petrik Andrea). Nem felejtve a hegedűtokban puskával flangáló Ramónát sem, akit a helybéliek tapintatosan, jó hazai diplomatikussággal csak a „nemzetiségi kislány”-ként emlegetnek. Adva volt minden, amit a műfaj megkíván. Még az apja-fia közt haldokló, kínkeserves dialógokból is felfrissülhettünk a hatvanas tinilány szerepében sürgölődő Csákányi Eszter, vagy a spiritiszta autószerelőt alakító Anger Zsolt karakterének (és játékának) hála.
Mózes világundort idéző fintora kitartóan végigkísérte a kilencven percet, mindeközben jó kis kontrasztként a világ meg szemrebbenés nélkül ott habzsolt az orra előtt, mindent, ami elé kerütl: csülök, csordultig tömött sajtroló a toron, tejszínhabos epertorta, vaskos körözöttes-párizsis kenyérszeletek. Igazi gasztro-orgia, már mi is émelyegtünk tőle. Szó, ami szó a film egy pillanatra sem lankadt humor téren, Mózes és a világ összeférhetetlensége mindig feldobott valamit, amin jól szórakoztunk. Igaz, annyit megjegyeznénk, hogy szívesen beleástuk volna magunkat egy kicsit mélyebben a nagyon karakteres karakterek személyes motivációiba, egy-két szálat még bontogattunk volna – ez inkább csak a ráadás. Mindenképpen jól esett a limonádétól elmozduló abszurd világ felé tett nyitás, végre hazai gyártásban hazai vásznon látva.
