(alig használt segélykiáltás, új befejezéssel)
Strandra, magyar! – ez lehetne a jelszó, ha az ózonlyuk nem az ellenkezőjére intene. A rádióban azt fejtegeti a szakember, hogy mintegy ötven éven belül megfordulhatnak az égtájak, már ami a nyaralást illeti.
Most Európa fölfrissülni vágyó polgárai délnek veszik az irányt, portugál, spanyol, francia, olasz, görög, török partokra. Ötven év múlva az Északi tengernél lesznek olyan időjárási viszonyok, mint a mostsorolt helyszíneken. Következésképp a német, svéd, dán satöbbi partokon virágzik majd az idegenforgalom, mely az eddig népszerű, déli üdülőparadicsomokban elhervad viszont. Drága skandinávok, dajcsok és más északi népek, addig ezt a kis időt valahogyan vészeljétek át, a kecsegtető jövő reményében.
Mindazonáltal az ember, ha teheti, az ózonlyuk ellenére is kimegy a strandra, legföljebb hamarabb távozik onnan, mint gyerek- vagy kamaszkorában tette volna. Más kérdés, hogy a strandra eljutni nem egyszerű, ha autóval akarunk, araszolhatunk, ha tömegközlekedünk, másokkal olyan közelségbe kerülünk, amit csak szeretteinknek engednénk meg. De a buszon a kutya se kérdezi, hogy a testünkhöz passzírozódhat-e. Odafelé könnyebb, még elképzelhetjük, miként vetjük magunkat a medence kékítős (klórítós) vizébe. Visszafele kifejezetten fáj a mások verejtékének szaga és tapintása. Mire hazaérünk, a fölfrissülésnek lőttek.
Szerencsés vagyok. Otthonomtól sétatávolságra találhatni medencét, egy hazai nagybank üdülőjében, hová bérletet válhattam. Itt, a parton szólított le egy régi, külföldön élő ismerős. Panaszkodott, nem ismer rá Budapestre, érdeklődött, szerintem mitől állandósult a közlekedési káosz? Érvényes válasszal nem rendelkezvén, hallgattam. A tőlünk jócskán délre állomásozó honfitárs ekkor azt kérdezte: Miért nem csináltok már valamit? Nem értettem, mit tehetnénk, egyre több az autó, kevés a pénz útépítésre, a helyzet reménytelen.
A helyzet sosem reménytelen! – így ő (na ja, aki nem itt él, derűlátóbb, gondoltam). Mutatta Budapest turistatérképét, s a körme hegyét végighúzta a kiskörúton és a nagykörúton. Az egyik legyen egyirányú erre, a másik amarra, természetesen a végükön lévő hidakkal együtt. Az Andrássy út és a két rakpart szintén legyen egyirányú, függően attól, hogy a mérések szerint melyik irányba nagyobb rajta a forgalom. Vannak ilyen mérések? – így én. Nincsenek??? – hüledezett ő, s hozzáfűzte, ha nincsenek, legyenek. Aztán, a kamionok kizárólag éjszaka hajthassanak a főváros területére. Végül, egy nagy számítógépes programra kell kapcsolni Budapest valamennyi közlekedési lámpáját, mely pontosan méri a közlekedés sűrűségét, s mindig aszerint állítja a lámpák váltási sebességét, hogy merre van baj. Lehet ilyen szoftvert készíteni? – én. Nem szükséges, van már sokhelyütt, például Münchenben. De sok más európai nagyvárosban tudták a zsúfoltságot nagyjából a felére csökkenteni, ilyesfajta módszerekkel. Igazán nem igényel komoly beruházást. Ő egyébként néhány helyen látott már a magyar fővárosban is mérősávokat a betonon, nagy, forgalmas kereszteződésekben, csakhogy abból nem néhány kéne, hanem annyi, ahány közlekedési lámpa működik Budapesten. Plusz, ugye, megfelelő számítógép, és a program.
Viszont… akkor miért nem csinálják meg? – így én. Te vagy itthon, neked kell tudnod! – így ő.
Itthon vagyok. De nem tudom. Olyan pofonegyszerűen hangzik mindez. Pofonegyszerű dolgokat pedig érdemes megvalósítani, gondolná, aki nem nálunk van otthon. Én mintha már elfelejtettem volna ezt. Mintha mi már rég elfelejtettük volna. Drága közlekedésrendészet (?), drága fővárosi úthatóság (?), drága önkormányzati főfelelősök, ti ezt a lehetőséget tudtátok? És ha tudtátok, miért nem csináltátok? Aki hallja, adja át!
Persze, azért eszembe jut, milyen gyakran hajtanak velem szembe egyirányú utcákban kigyúrt karosszériájú autók. Ha erre gondolok, inkább megyek úszni, s kerülöm a külhonban élő honfitárs kérdő tekintetét. Sőt. Már haragszom rá. Könnyen beszél. Nemsoká visszatér állomáshelyére, s fütyül rá, miként küszködünk mi itt. Talán nincs is igaza. Kell, hogy legyenek ellenérvek. Csak én nem tudom, melyek azok.
Tavaly az árvízelhárítás korszerű lehetőségeiről beszélgettem itt a parton egy Berlinben élő honfitárssal. Neki is voltak ésszerűen hangzó ötletei. Vigasztalom magam a szakállas vicc csattanójával. Kár, hogy mind megdöglöttek a libák, még annyi pompás ötlet volna a gyógyításukra. Ha soká várunk, a jó ötletek kipróbálásához is késő lesz.
Mi volna az én szerepem és felelősségem? Bár tudnám.
Amíg így füstölgök, megérzem a Szentendrei út dús benzinszagát. Ez van. Az árnyékba húzódom, hanyatt fekszem. Egyirányba. Talppal a békásmegyeri lakógépnek. Arccal medencének és a Dunának, melyben állítólag még úsznak halak is, a tömérdek emberi szenny és hulladék változatos társaságában.
EPILÓGUS
2007 nyarán írtam volt a fentieket. Megjelent akkor a Népszabadság mellékletében. Röhögj ki, drága olvasó. Én egészen biztosra vettem, valaki jelentkezni fog a szerkesztőségben. Sőt: valakik. Akiknek az volna a dolguk, hogy lanyhuljon a csúcsforgalom Budapesten. Üljenek bár főállásban az önkormányzat valamelyik ügyosztályán, avagy a rendőrség közlekedési részlegén. Titkon abban is bíztam, hogy Demszky főpolgármester is fölhív. Ha másért nem, azért, mert ugyanazt a jogi kart végeztük, nagyjából ugyanakkor. Vártam, vártam. Mindjárt betölti ez a szöveg a negyedik életévét. Azt hiszem, nem várok tovább. Az újraközléssel egyrészt szeretném lezárni a hiábavaló reménykedés esztendőit. Másrészt új fejezetet nyitni. Demszky már boldog(talan?) nyugdíjas. Az önkormányzat új kezekben. Csak a szentendrei út a régi, ahogyan városunk legfőbb útvonalai is. Dugók, benzin és gázolaj bűze, pattanásig feszült idegek. Magyarán: rossz irány. Mi a frász akadályoz? Felemás korlát?
ÚJRA: Aki hallja, adja át!!! Immár három fölkiáltójellel.
{jcomments on}
