Archív

Dermedt melegszendvics

veres_kes1995 nyara. Shadóék ismét a Nyúlzugban. Talán az utolsó horgászat, amelyikre nem hoznak magukkal ennivalót.

– Kit érdekel? Ha a többiek nem érnek rá, akkor menjünk ki ketten a telekre. Fogunk itt könyörögni nekik, hogy érezzétek már jól magukat? Ők tudják. Egyébként, szerintem Jani is kinéz, valamikor éjszaka. Mindig úgy szokott. Nem értem, mi dolga van esténként, hogy csak az éjszaka közepén képes kijönni, mindegy, szóltam neki, hogy kint leszünk. – egyezteti Shado Norbival a nyúlzugi horgászatot.

– Szereti az éjszakát, ennyi. Éjszaki gyerek. Nappal meg ugyanúgy pörög. Mikor alszik? Érdekes. Persze, jöjjön, addig horgászunk legalább. Hánykor? Öt-hat fele indulhatnánk, hogy ne sötétben pakolásszunk le a partra. Kaját vigyünk? – kérdi Norbi

– Faszt, nem kell, otthon eszünk valamit, kész, ennyi. Sört bekészítek viszont. Az nem árt.

Norbi és Shado kitekernek a Nyúlzugba. Nyári délután. Balin rabol a móló előtt. A szomszéd gyomlálgat, intenek neki. Lepakolnak. Előkerül a sufniból a horgászbot, a szák, a kisszék. Letekerik a hosszabbítót, a parton álló diófa ágaira akasztják a dróttal körbetekert foglalatot. A kiégett izzót kicseréli Shado. Odabent van még néhány új. Betekeri, kipróbálják. Oké, izzít. Norbi begyúrja az etetőanyagot, majd behajigálják a legyártott gombócokat.

– Ott ugrott, oda dobjál! Oda fogunk dobni. Giliszta, kukorica szendvics. Tessék. Jöjjön ide minden kurva hal. – Shado meglendíti a horgászbotot, az etetőkosaras szerelék nagyot csobban a holtág közepén.

– Emlékszel még, amikor Vándor felgyújtotta a szénakazlat? Én nem voltam ott, csak meséltétek.

– Hát, az durva volt. Komolyan fostunk, hogy mi lesz. Én azon se lepődtem volna meg, ha a rendőrautó itt vár ránk a telek kapujában. Meg mondjuk a gazda helyében se lettem volna, akinek szénné változtatta a féltett kazlát. Barom. Rohadt ideges voltam rá, ez meg elintézte annyival, hogy csak pislákol.

– Mi lehet most vele? Nem nagyon járogat le közénk. Gondolom, melózik. Vagy megkomolyodott. Bár azt nem hinném. – mondja nevetve Norbi.

– Szerintem ő negyven évesen is ugyanilyen lesz, mint amilyen mostanában. Egy őrült. Egy nagy gyerek.

– Kapásod van.

– Látom. De szerintem csak nekiúszott egy hal a zsinórnak. Nem, ez tényleg kapás. – Shado bevág.

– Megvan?

– Valami van. De szerintem kesztyű lesz. Az hát. Dévér.

– Szákoljam?

– Dehogy, felesleges.

Shado könnyedén kiemeli a keszeget, leakasztja, majd beteszi a haltartóba, letörli a kezéről a nyálkát. Bedob. Kezd besötétedni, de még mindig meleg van, alig akar enyhülni a nappali kánikula.

– Fent vagy a házban? Dugd már be a hosszabbítót a konnektorba, már csak dereng a kapásjelző, és sört is hozhatnál, ha jössz le a partra. – kiabálja Shado Norbinak.

– Oké, nyomom. Ég? Jól van. Viszem mindjárt a söröket.

– Köszi. Jó hideg, fasza. Bazmeg, de kemény volt régebben, úgy is nyomtuk a bulikat, hogy áram sem volt. Emlékszem, a parti világítás egy konzerves dobozba gyömöszölt benzines rongy volt. Világított vagy tíz percig. De valahogy nem érdekelt minket, horgásztunk tovább a korom sötétben.

– Megvolt annak is a hangulata. Bár már el sem tudnám képzelni, mi a fenét csinálnánk itt hűtő, lámpa és zene nélkül. – mereng el Norbi a régi viszonyokon, majd belekortyol a sörébe.

– Meg az, hogy egyszer loptuk az áramot a harmadik szomszédból. A pofám leszakad, basszus. Loptuk! Hogy nem féltünk, hogy kijön a tulaj? Pár év telt el csak azóta, de már nem mernék ilyeneket művelni.

– Akkor valahogy kihaltabb volt a környék. Éjszaka legalábbis kevesen voltak kint. Meg eszünkbe se jutott, hogy mekkora baromságokat művelünk. Kellett az is. – nyugtázza Norbi.

– Mennyi az idő? Már tíz múlt? Rohadtul szalad idekint az idő. Még csak most jöttünk. Bazmeg, az a kemény, hogy én kezdek éhes lenni.

– Én is. Komolyan. Hiába kajáltam otthon, ezek a sörök megéheztettek, rendesen. Hátha Jani hoz kaját, ha egyáltalán kijön. – reménykedik Norbi.

Szél támad fel, lengeti a diófára akasztott horgászlámpát. Shado kikapkod még néhány keszeget, törpeharcsát. Beugrik egy méreten aluli folyami harcsa is. Visszaengedik. Szemben sok helyen horgásznak. Lámpák égnek a mólókon, a kapásjelzők közelében. Néha csobbanásokat hallani. Busák fürdenek, bedobnak a szemben horgászók.

– Valaki jön, hallod? Ez Jani Yamahájának a hangja. Tuti. Megismerem a jellegzetes ropogását. – Shado felpattan, majd kilép a földútra.

– Biztos, hogy ő az? – kérdi Norbi.

– Szerintem igen. Világít, ide tart, ő az, tutira.

Jani befut. Éjjel 11 óra. Leállítja a motort, kezel a fiúkkal, kér egy széket Shadótól, leül ő is a botok mellé.

– Milyen szar az út, kész kínszenvedés ide sötétben kijönni. Jól pirít a gép lámpája, de akkor is. Shado, miért nem szólsz faterodnak, hogy hozassa erre a 44-est?

– Én szóljak az enyémnek? Szólj te az öregednek, hogy toljon ide a Nyúlzugba egy kis aszfaltot. Egyébként én mindig mondom neked, hogy gyere emberi időben, ne az éjszaka közepén. Mi a faszt tudsz csinálni otthon 11-ig? Ez itt nem diszkó, hogy két óráig kell fürödnöd előtte. Mi még mindent láttunk, ahogy jöttünk kifelé, bár az út tényleg nagyon szar.

– De ha meg egyszer megcsinálnák végre, akkor elvesztené a telek a hangulatát. Száguldoznának itt egész nap. Így csak az jön, akinek nagyon muszáj. – mondja Norbi.

– Jambikák, kajátok van? Éhes vagyok. Utoljára délben ettem. – áll elő Jani a fő kérdéssel.

– Ó, bazmeg, pont abban reménykedtünk, hogy hozol ki valamit. Norbival már mi is azt kezdtük taglalni, hogy milyen jó lenne néhány szelet puha kenyér, kolbásszal, erős paprikával, retekkel. Vagy szalonna is. Vagy valami finom májas.

– Kuss legyen már, ne is mondjátok. Mi van nyitva ilyenkor a városban?

– A Graffiti. De az kettőig is. – mondja Norbi.

– Igen, és a Grefkóban van kaja. Nagyon finom a melegszendójuk. Ötven forint, és tényleg király. Egy óriáskifli hosszában félbe vágva, megrakva mindennel. Nem sajnálják róla a cuccot. – Shado kérdőn tekint Janira.

– Mit nézel? Egyedül én nem megyek vissza. Ha valaki jön velem, akkor bemegyünk szendvicsekért, amúgy éhségsztrájk. – Jani rögtön feladja a rejtvényt, hogy vajon ki marad egyedül a telken.

– Sadi, bejössz velem? Norbi, nem gond?

– Most mit mondjak, kurvára nem örülök, hogy egyedül hagytok, de a szendvics meg jól fog esni. Menjetek be, addig vigyázok a botokra.

– Nem fogsz félni? – kérdi Shado Norbit.

– Nyugodtan menjél csak te Janival, tudom, hogy beszarnál itt egyedül, de én ki fogom bírni.

Shado felpattan Jani mögé, a földúton döcögve elindulnak a város felé.

– Megsértődött? – kérdi Jani Shadótól

– Hát, szerintem kurvára nem örült neki, de szendvicsért megyünk, ő is éhes. Ez most egy jó tanulság, hogy ennivalót azt hozni kell éjszakára, még ha otthon nem is vagy kajás, itt kint előbb-utóbb az leszel.

Jani és Shado letérnek a hosszú, hepehupás szakaszról, betonút kezdődik, Jani felgyorsít. A házak közt megrekedt a meleg, mindketten érzik, hogy néhány fokkal enyhébb a levegő, mint a régi ártérben, a fák között.

– Dzsambóka, itt megyünk, a kisutcákon, nem kell, hogy a kék fiúk lemeszeljenek. Már kétszer kaptak el, hogy vittem valakit.

– Szerintem csak meg akarták nézni a csajt, aki mögötted ült, nem?

– Azt is, de nem akarok rábaszni. Úgy fogjuk csinálni, hogy a piacnál leugrasz. Nyitva van. Át tudsz sétálni a Leninről a Kossuthra, én addig bemegyek a Grefkóba, megrendelem a szendókat, mire beérsz. Nem kockáztatunk, mert könnyen bent töltjük az éjszakát, ha olyan kedvük van.

– Te tudod, oké, bár egy ilyenért csak nem visznek be. Viszont az sem hiányzik, hogy hazavigyenek, fater karmai közé.

Mire Shado odaér a szórakozóhely kapujába, Jani már rendel a pultnál. Benyit. Odabent baráti társaságok, ismerősök, idegenek söröznek az asztaloknál ülve. Néhányan végigmérik Shadót, aki nem éppen fellépőruhában nyitott be a Graffitibe.

– Üljetek le, pár perc, és készen lesznek a szendvicsek. Becsomagoljam nektek?

– Figyelted, mekkora mellei vannak a pultos nőnek? – súgja Shado Janinak.

– Hogy a fenébe ne. Majd kiverte a szemeimet. Kinek a nője lehet? Új csaj, én még nem láttam errefelé.

– Tudja a tököm. Biztos, valami nagymenőé. Hány szendót rendeltél?

– Hát, így most, a mellek miatt nem nagyon emlékszem, de szerintem hatot. Én kettőt alapból betolok. Gondolom, ti is. Meg vagytok hívva. Finom ingyen szendvics.

– Azt nagyon szeretjük, van valami plusz íze neki. Ínycsiklandóbb falat, mint a fizetős, az biztos. – mondja Shado, majd mindketten nevetnek.

– De itt van egy százas, tedd el. – tolja oda Shado Janinak gyűrött papírpénzt.

– Hagyd a fenébe, majd legközelebb.

– Oké, te mondtad, akkor köszönjük. Nagy mellek, finom szendvicsek. Jó ez az est. Hú, bazmeg, Norbival mi lehet kint, már egy órája eljöttünk. Remélem, nem fosott be ott, egymagában.

– Készen vannak a szendvicsek! – szól oda Shadóék asztalához a bögyös pultos. Jani fizet, elköszönnek.

Shado kezében a becsomagolt melegszendvicsekkel átnyargal az üres, éji piacon, majd a felpattan a motorra, Jani már ott várja.

– Húzás, most nem kéne lebukni, hogy két személlyel veretem neki. Kapaszkodj, Dzsambóka!

– Lassan, bazmeg, mert leesek a szendvicsekkel együtt. Ne most nézzük meg, mit bír a Yamaha városon belül, két személlyel.

Végigszáguldanak az éji utcákon, egy óra körül jár, sehol senki, nincs mozgás. Shado egyik kezével a motorba kapaszkodik, a másikkal a szendvicses szatyrot fogja. Még meleg a kaja. Elérnek a földútig, a hosszú döcögés alatt mindketten alig várják, hogy befussanak a telekre.

– Na, végre, bazmeg, azt hittem elhányom magam a rázkódástól. Csak éppen nincs mit kihánynom. Miért nem ég a parton a lámpa? Mi van itt? Norbi hol van? Norbi! Heló! Megjöttünk! – felváltva szólongatják.

– Hazament volna? Megsértődött, vagy mi?

Csend a telken. A lámpa leoltva a parton, csak a házban ég a villany. A ház ajtaja tárva. Szemben sem horgászik már senki, teljes a nyugalom. Illetve az izgalom. Shado és Jani egyre riadtabb szemekkel pillantanak egymásra.

– Ott lenne bent? Nézd csak, a teraszona székek felborítva, a pohár is az asztalon. Bazmeg, én nem merek bemenni a házba. Norbi! Norbi! Hol vagy, elég a szopatásból, rossz vicc, gyere szépen elő! – kiabálja Jania sötétségben.

– Utálom az ilyet. Még csak az hiányzik, hogy valami tragédia történjen. Hogy magyarázzuk meg otthon?

Shadóék közelebb lépkednek a nyitott ajtajú házhoz. Egy konyhakést pillantanak meg a földön, körülötte piros tócsa. A bejáratnál piros cseppek a padlón. Mindketten a legrosszabbra gyanakodnak.

– Ez már kurvára nem vicces. Mi a fasz van? Mi történt itt? Norbi! Norbi! – mindketten hangosan szólítják.

– Nyugi, ne szarjunk be nagyon, talán csak vicc az egész. – próbálják szépíteni a helyzetet.

Shado belép a faházba, Jani odakint kétségbeesetten téblábol. A linóleumon ott hever a nagykés, körülötte, mintha vértócsa lenne.

– Mi az? Vér? Az vér?

– Nyugi, mindjárt megtudom. – Shado közel hajol a tócsához.

– Vérnek túl sűrű, nincs is annyira szétfolyva. Ez nem vér, bazmeg, ez ketchup! Norbi, elmész a picsába, gyere elő!

Egy ideig szólongatják még, majd Norbi a tuják mögül előugorva ráront a megrettent szendvicsfutárokra.

– Áááá, marhák, beszartatok, mi? Ááááháhháá, tudtam, hogy betojtok, de hogy ennyire, milyen szép, riadt arcot vágtatok, ha láttátok volna magatokat!

– Elmész a faszomba, bazmeg, kurvára megijedtünk!

– Én nem, csak Shadóka. – mondja vigyorogva Jani.

– Miért csináltad?

– Bazmeg, itt hagytok, elhúztok másfél órára, gondoltam, megjutalmazlak benneteket egy kis nyúlzugi, élő horrorral. Miért, nem tetszett? – kérdi nevetve Norbi.

Kell egy kis idő, mire mindketten megnyugszanak. – Ez nem igaz, de beszoptuk – mondogatja Shado, miközben felállítják a felborított székeket az asztal körül. Leülnek. Kicsomagolják a kihűlt, dermedt szendvicseket. Némán majszolnak mindhárman.

 

 

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

I accept the Privacy Policy * for Click to select the duration you give consent until.

Népszerűek

To Top