1954-ben egy fotós és a felesége sokáig várt a határon Hegyeshalomnál. A francia pár Budapestre utazott, mert Jean Marquis, a világhírű Magnum Fotóügynökség egyik alapító tagja a mára legendássá vált angol-magyar meccset fényképezte volna. Már ha nem késik le a 6:3-at, a határ rendíthetetlen őreinek köszönhetően.
Ezért inkább elindultak, hogy lefényképezzék,
hogyan éltek a magyarok azokban a nehéz időkben. Hidakat, tereket, és főleg embereket fényképeztek, katonát a hóna alatt kisbabával, lányokat, ahogy hazafelé tartanak mise után. Marquis-t humanistának tartják, amit nem is cáfol, de a felesége Susy Fischer, Capa unokahúga azt mondja, tulajdonképpen arról van szó, hogy az emberek nagyon érdeklik.
Most tárlatvezetést tartott
a Mai Manó Ház Elsők című kiállításán, ahol a Fotóügynökség tagjainak munkáit, köztük az ő 1954-es Magyarországon készült fotóit csodálhatjuk meg. Amikor később leültünk a Capa Központban, hogy az idős fényképész és felesége az életükről meséljenek, körbenézett a közönségén, és elmondta, mennyi szépet lát maga körül, amit lefényképezne. Kiragadott egy-egy alakot, kiemelt rajta valamit, szóban képek lettünk. Az estének olyan hangulata volt, főleg ahogy telt az idő, mintha Marquis és felesége rég nem látott bácsikánk és nénikénk lennének.
Jean Marquis külön elmesélte, hogy a magyarok
mindig nagyon kedvesek voltak vele. Magyar származású felesége meghatódottan beszélt arról, hogy mekkora hitet és életszeretetet láttak a magyarokon vidéken 1954-ben is, minden körülményük ellenére. A Magnumhoz az kerülhetett be, aki hírt adott a világról, akár a szenvedésről, de kellett, hogy legyen benne még valami, a szenvedés puszta ábrázolása nem volt elég akkor sem.
Galgahévízre utaztak, a kormány azt engedte meg, mint országimázst,
így lettek részesei a pünkösdi misének és az azt követő mulatságnak, ahol a „zsíros mama” Marquis-t is elkapta egy körre. A vicc az egészben az, hogy a hölgy a képek szerint valóban testesebb (legalábbis van rajta nem egy alsószoknya) de Jean a tolmács szerint inkább a pörgésre gondol, a „zsíró” szóval kifejezve.
Jean Marquis utoljára akkor járt Budapesten,
pontosan hatvan évvel ezelőtt. A fotók sokat mesélnek, de 88 éves készítőjük technikai részleteket, emlékfoszlányokat osztott meg az arcába kattogtató fotósokkal és a közönséggel. Mesélt Capa könnyedségéről, Henri Cartier-Bresson csipkelődő humoráról. Bresson azt kérdezte például Marquis-tól, amikor megjelent egy kiállítása megnyitóján, hogy miért jött el, hiszen már minden képét látta.
A fotóügynökség azért alakult,
mert Capa és néhány társa nem volt megelégedve a helyzettel, hogy a fotósok minden szerzői jogot elveszítenek a képeik felett, amint egy újságban megjelennek. Susy Fischer szerint Capának már az alakuláskor a fejében volt, kit hova, milyen földrészre küld majd, Susy pedig a Magnum titkára lett.
Marquis-t az unokahúg mutatta be Capának,
mégpedig azért, mert feleségül kérte őt, és a nagybácsi ragaszkodott hozzá, hogy találkozhasson a kérővel. Állítólag azon a családi ebéden Capa annyit mondott Marquis-ra, hogy oké, de ő már látta benne a leendő fotóst. Jeant eredetileg a színház vonzotta, Susy táncos szeretett volna lenni. A családi ebédre Susy azért is akarta elhívni Jeant, mert munkalehetőséget látott Capa szervezkedésében. A többi történelem.
A cikk a 2014.09.03-i Mai Manó Ház tárlatvezetésén és az azt követően a Capa Központban szervezett beszélgetés során elhangzottak alapján készült.
