Írta: Ocztos István
Itt jártam…
Van abban valami végtelenül romantikus, ahogy az éjszaka leple alatt kapucnis pólóban, festékszóró flakonnal a hátizsákunkban közelítünk a pihenő metrószerelvényekhez, rettegve a biztonsági őrtől és kutyájától.
A szerelmes kiránduló előveszi a bicskáját és belefaragja a bükkfába: itt jártam. Aztán boldogan mutatja, mondja szerelmének: Ez az örökkévalóságig itt marad, szerelmünk a halálunk után sem ér véget.
Örökké tart, de legalábbis kitörölhetetlenül megmarad a tetováló tű nyoma az ökölbeszorított ujjperceken: ÜSS!
SZERETLEK JUCI!
Az üzenetek nem sokban különböznek egymástól: Üss, ha mersz; erőm és hűségem megingathatatlan és határtalan, soha meg nem szűnő, örökkévaló.
Erőfitogtatás,: az én kiterjesztése a testre, a metrószerelvényre, a házfalakra, az erdő fáira.
A helyek megjelölése, a terület birtokbavétele, őrzése, újabb területek megszerzése, és az itt vagyok erőteljes jelzése – ha eddig nem tűnt volna fel valakinek.
Természetesen ez is kultúra. Nem kérdés, mint ahogy az sem, helyénvaló-e, vagy üldözendő. Létezik, s ezzel már legalizálta magát.
És itt elkezdődik valami.
Amíg csak saját testünkre tetováljuk Popeyt, egy lángoló szívet, vagy akár egy politikai szimbólumot, nem különösebben zavarunk vele senkit. Ha metrószerelvényekre tesszük a jelzéseinket, némely embertársunkat zavarhat, zavarba hozhat. Kellemetlenül érezheti magát, miközben félálomban igyekszik a mozgólépcsőn lefelé, hogy egy összefestett metrószerelvénnyel találkozik. Időbe telik neki, amíg megtalálja az ajtót, kimozdítja őt békés szendergéséből, melyhez már hozzászokott, kialakította magának kényelmesnek mondható szokásait, addig is, amíg elér a munkahelyére. A szerelvények karbantartóiról és a metró üzemeltetőiről már ne is essen szó, könnyen belátható, milyen kellemetlenségekkel kell szembenézniük.
Legalábbis bosszantó.
A kerékpárom a sajátom, a metrót használom, de semmi közöm hozzá. Egyébként is drága a bérlet, bunkók az ellenőrök, a főpolgármester pedig nem ért semmihez, különösképpen nem egy város irányításához, ráadásul még egy metrót se tudna elvezetni.
Van ez a fránya tömegközlekedés és vannak ezek az utak, parkok, terek, sok ház, kevés növényzet, s egyébként sem lehet nyugodtan létezni sehol, mert a parkokban is gyanús alakok lézengenek. Ó, hol van az én drága, nyírottfüvű kiskertem, hátul a paradicsommal?!
Hja ez kérem a város – mondhatnánk, és tényleg.
Reménytelennek tűnő harc az életbenmaradásért a saját és a közös tulajdon között, az intézmények, kezelő- és fenntartó szervek beláthatatlan és követhetetlen útvesztőjében.
A házak eresze leszakadva, a tetőkibúvó ugyan nem hiányzik, de elfelejtette valaki visszacsukni, azzal a cseréppel egyetemben, amit azért húzott odébb, mert nem látott elég jól. A padláson ugyanis sötét van. Nincs ablak rajta. A szobának van ablaka, ajtaja is van. A háznak van bejárata, ami szintén ajtó, a kerítésnek van kapuja. Egy kicsi, amin az emberek közlekednek és egy nagyobb, ahol az autó érkezik. Kerítés a belvárosban nincs, a külvárosban inkább, de leginkább a kisebb teplepüléseken, például falun.
A házak homlokzatáról leestek a gipszstukkók. Az erkély aládúcolva, lehangoló egy látvány.
Egyik ház beljebb áll, a másik kicsit kijjebb. S közöttük legtöbbször ott a vakolatlan fal, amin ablak nincs, csak a fal áll üresen, vagy éppen reklámokkal feldíszítve, szervetlenül illeszkedve a látvány egészébe, a város szövetébe.
Ekkor, a sötétből előmerészkedik az első javaslattévő. Bicskát elhajítva, a tetoválótűt lecserélve – bár a kapucnit még a fejére húzva – megoldani véli a városi vizuális kultúra problémáit, minden egyéb gonddal és bajjal együtt. Leteszi a kézjegyét egy festékszórós flakon segítségével, s orrunk alá dörgöli azt az agyában még homályosan derengő problémakört, aminek a neve: egy élhetőbb város.
Budapest, 2014. augusztus 30.
lektorálta: Zöldi Anna
