A konyhásnéni a JAK-tábor tornatanára. Vagy a JAK-tábor lelkiismerete. A szoba túlsó végéből hallható üvöltve horkolásból is arra lehet következtetni arra, hogy nem én vagyok az egyetlen, aki nem a normális időpontban érkezik reggelizni, viszont mindenképpen az utolsók között vagyok. Közelebb vagyunk már a délhez, a fegyelmezőrészleg már az ebéd főzésén fáradozik, nyakamba zúdítva a szigorú ítéletet, hogy a későn kelőknek már nem jár reggeli.
Aztán mégiscsak megkönyörülnek rajtam, és kapok két zsemlét egy fél doboz vajjal, néhány szelet párizsival, paradicsommal, és mindehhez még egy teljes kancsó teát is. Szóval eldöntöm, hogy nem fogok panaszkodni, de azért sokáig hordozom magammal a szégyent, hogy nem tudtam időben felébredni. Át is kullogok a szemközti Csíkosba, hogy még puszta jelenlétemmel se zavarjam azokat, akik már kora reggel óta szorgalmasan pallérozódnak Kabai Lóri vagy Cserna Bandi szemináriumain.
A Csíkosban azonban nem maradok egyedül, bár az eredeti tervem az, hogy csendben és tökéletes magányban dolgozhassak a teraszon. Ez ritkán sikerül, viszont jobbnál jobb, vidámabbnál vidámabb, hangosabbnál hangosabb asztaltársaságok alakulnak ki a délutáni programok megfelelő alternatívájaként. Sőt kifejezetten sajnálom, hogy nem hallhatják többen, ahogy Soltész Béla felolvassa az unicumos pulyka és a tüttyölt ratyli receptjét, a Mucha Attila zsebéből előkerülő, KISZ feliratú szobakulcs pedig legalább egy fotót megér.
Bár nem biztos, hogy mindez hasznosabb vagy fontosabb, mint ami az előadóteremben zajlik, mindenesetre felveti a kérdést, hogy mekkora az a napi programmennyiség, ami még kényelmesen befogadható. Mert a műhelyeseknek ott van a műhely, a tudósítóknak a tudósítás, ezeken túl pedig négy-öt előadáson, beszélgetésen, könyvbemutatón részt venni embert próbáló feladat.
Már a tudósítás megírása sem könnyű úgy, hogy folyton az ember mellé ül valaki, akit nem szívesen üldöz el. Sem a tábori sajtórészleg, sem a kocsmaterasz nem alkalmas az elmélyülésre, talán csak a szálláson lehetne igazán magányos az ember, de épeszű ember nem szívesen tölti augusztus utolsó napjait egy emeletes ágy felső szintjén. Így hát maradnak a lopott percek, amikor véletlenül éppen nem egy röhögésbe fulladó kocsmai beszélgetés zajlik.
Ezekről pedig nem érdemes lemaradni, mert vagyunk néhányan, akik csak itt és csak most tudunk találkozni. És mégiscsak a Balatonon vagyunk, ahol annyi minden mást is lehet csinálni. A szervezett programokat pedig fel lehet fogni ajánlatként – a tábor harmadik napja különös erős. Megérkezik Balatonszemesre többek között Szőcs Petra a cannes-i filmfesztiválon is vetített Kivégzés című filmjével, aztán a közélet és irodalom viszonyáról beszélő Parti Nagy Lajos alapozza meg a (fülk)euforikus hangulatot, végül pedig Grecsó Krisztián ugrik be egy laza beszélgetésre.
Grecsó később meghatottan nézi végig a novelláiból készült, Daru én vagyok című színdarabot, Czinki Ferenc rendezésében, Horváth Gergely előadásában. Majdnem éjfél van, mire mindez véget ér, és hiába dédelgetem azt a tervet, hogy végre időben lefekszem aludni és kialszom magam (már csak azért is, hogy kivívjam a konyhásnénik tiszteletét), a zöld kocsma előtt még javában tart az éjszakai élet.
Mintha utcabál lenne, amit nemcsak a JAK-tábor lakói élveznek, hanem a helyiek is, jó öreg kocsmárosunk pedig remek üzleti érzékkel hosszabbítja meg a nyitvatartási idejét. De egyszer a kocsma is bezár, és az üdülőben folytatódik még egy ideig a mulatozás, megfogyatkozott létszámmal. Simon Bettinával és Németh Bálinttal azért meghallgatjuk még kedvenc dalainkat a Csaknekedkislány és a Vidámpark zenekaroktól, telefonról játszva, és mivel nagyjából minden este ugyanez a műsor, érezzük, itt van vége a bulinak. Bálinttól azonban kapok még egy használható gondolatot: „engem nem zavar, ha valaki otthon van, amíg a négy fal között csinálja”. Nem tudok vele vitatkozni.