{jcomments on}– Egyszer azt mondta a tévében egy költő, hogy ő azért szereti a nyarat, mert ilyenkor a legszebbek a színek. Mármint hogy olyan élénkek, vagy hogy is mondta… – Kovács szívott egy hosszút a cigarettából, és elmosolyodott. – S most, ahogy nézem, rá kell jöjjek, hogy teljesen igaza volt a palinak. Nézd meg, milyen gyönyörű! – Kovácsnak mind a két keze foglalt volt, az egyikben a cigarettát tartotta, a másikban a borospohárral játszott, úgyhogy a fejével jelezte, merre érdemes nézni; az azonban nem derült ki a mozdulatából, hogy az eléjük tárolkozó látványból pontosan mit is ért „gyönyörű” alatt.
A felesége mindenesetre arrafelé nézett, amerre Kovács biccentett: végigpásztázta a tekintetét előbb a terasz árnyékolótetejéről lelógó színes lampionsoron, azután a tavat figyelte, végül szemügyre vette a túlparti dombokat a mértani formákba rendeződő szőlőültetvényekkel és a kis piros tetejű házikókkal. Majd kijelentette:
– Tényleg gyönyörű. S ki volt ez a költő?
– Azt nem tudom – felelte Kovács –, nem ismertem azelőtt, és sajnos nem is jegyeztem meg a nevét. Szerintem nem olyan híres. De nagyon szépen beszélt. Persze a költők mindig nagyon szépen beszélnek, nem csak a versekben, hanem a tévében is… Az is lehet, hogy azóta már meghalt ez a pali. Nem mostanában láttam ezt a műsort, és már akkor is úgy tűnt, hogy elég rozoga állapotban van. – Kovács a homlokára tolta a napszemüveget, és a feleségére mosolygott: – Kérsz még egy pohár bort?
A felesége visszakérdezett: – Te is iszol?
– Nem, nem akarok többet kockáztatni. De attól te csak igyál nyugodtan. Megvárom. Nem rohanunk sehova.
A felesége vállat vont: – Szerintem most már úgyis mindegy. Már ittál. Amúgy szerintem errefelé nincsenek nagyon rendőrök. Ha pedig megállítanak, majd elintézzük velük a dolgot. Én is elhoztam a pénztárcámat. De ahogy gondolod.
Félórával később beültek az autóba. Kovács ráadta a gyújtást, és mielőtt lelépett volna a kuplungról, kicsit túráztatta a motort, átszellemült arccal hallgatta a hat henger dübörgését. A felesége még szívott egy utolsót a cigarettából, aztán kidobta a csikket az ablakon, lerúgta a cipőjét, hátratolta a széket, és föltette a meztelen talpait a szélvédő elé. Kovács beindította a klímát, az ablakok maguktól fölhúzódtak. Az autó méltóságteljesen kigördült a vendéglő parkolójából és ráfordult a főútra.
– Jó volt ez a vacsi – jegyezte meg Kovács. A felesége némán bólintott, majd lecsukta a szemét. Egy kicsit el is bóbiskolt, arra riadt föl, hogy az autó lefékez, és Kovács kinyitja az ajtót.
– Valami baj van?
– Nézd meg, milyen szép – Kovács kiszállt, és mielőtt meggyújtotta volna a cigarettát, a kastélyszállóra mutatott. – Imádnivaló.
A felesége is kiszállt, és ő is megnézte az épületet. Tényleg takaros kis szállónak tűnt: nem volt nagy, egykori tulajdonosai nem lehettek roppant gazdagok, bizonyára legföljebb csak a hét szilvafáig futotta nekik, ám kései utódaik remek kis szállót varázsoltak a hajdani kastélyból. Meghagyták az épület eredeti formáját a tornyokkal, a hintóbejáróval és a külső lépcsősorral együtt, azonban hogy a modern igényekről sem feledkeztek meg, azt egyebek mellett a műanyag ablakok, a falra szerelt klímaberendezések és a tetőn sorakozó parabolaantennák jelezték.
– Szerintem megszállhatnánk itt éjszakára.
A felesége csodálkozva nézett Kovácsra: – Nem azt mondtad, hogy ma még mindenképpen haza akarsz menni?
– Igen, azt mondtam, de olyan szép ez a kastély. Nagyon megtetszett. Különben is: szombat este van, hová rohanunk?
– Holnap golfozni akarsz, vagy valami ilyesmi…
– Az csak tizenegykor kezdődik. Ha kilenckor elindulunk innét, simán hazaérünk úgy, hogy előtte még át is tudok öltözni.
– S mennyibe kerül itt egy éjszaka?
– Számít az? – Kovács kurtán fölnevetett. – Azt mondtad, elhoztad te is a pénztárcádat. – A felesége szó nélkül behajolt az autóba és nyúlt a táskája után, Kovács gyorsan rászólt: – Ugyan, hagyd már! Vicceltem. Csak nem gondolod?!
Újabb félóra elteltével egy pazarul berendezett szállodai szobában a berendezést tanulmányozták. Kovács felesége végighúzta az ujját a hibátlanra lakkozott pohárszekrényen, megtapogatta rajta a faragásokat, aztán leült a hatalmas franciaágy szélére, és azt mondta: – Olyan, mintha múzeumban lennénk. Szerinted itt minden eredeti?
– Nem – rázta a fejét Kovács. – De olyan, mintha eredeti lenne. Nagyon klasszul megcsinálták, nem? Ilyen lehetett a kastély berendezése száz évvel ezelőtt.
– Igen – bólogatott a felesége a baldachin alól, és megpaskolta a matracot. – Bár ez kissé puhának tűnik. Állítólag az a jó, ha a matrac kemény.
– Ezt az egy éjszakát kibírjuk – mondta Kovács.
– Könyvet viszont nem hoztam magammal… Mit csináljak fürdés után? Hálóingem sincs.
– Ott a tévé. A szobaleírás szerint ötven csatorna. Csak tudsz választani közülük – Kovács megint nevetett. – S legföljebb ma kivételesen meztelenül alszol. Rég volt már olyan, igaz?
A felesége megfürdött, aztán meztelenül kijött a fürdőszobából, és azonnal bebújt a paplan alá. A kezébe vette a távirányítót és kapcsolgatni kezdte a tévét. Kovács az ablak előtt állt. Amikor a felesége bejött, megfordult, és azt kérdezte tőle: – Ugye, milyen szép volt ez a mai nap?
– Szép – felelte a felesége, miközben nem vette le a tekintetét a villódzó képernyőről.
Kovács folytatta tovább: – Tudod, az jutott az előbb az eszembe, hogy mi ketten tényleg nagyon jól megvagyunk, én azonban mégis félek attól, hogy egyszer valamelyikünk találkozni fog egy olyan valakivel, akivel minden tökéletesen klappol, akivel minden tökéletesen működik… Mi lesz akkor velünk?
– Ezt most miért kérded? – fordult döbbent arccal a felesége Kovács felé. Meglepetésében még a távirányítót is letette a takaróra.
– Csak úgy, eszembe jutott – válaszolta Kovács, azzal hátat fordított a feleségének, és megint kifelé nézett az ablakon. – Igaza volt annak a költőnek. Ilyenkor, nyáron, gyönyörűek a színek. Még naplementekor is milyen élénken ragyog minden. Csak azt sajnálom, hogy bárhogy is erőlködöm, nem ugrik be a palinak a neve. De hátha megismétlik az adást valamikor, és akkor te is megnézheted.
