Archív

Porcelánszilánk

egyiptom_2Aznap reggel Alexandriában ébredtem. Fáradt voltam az előző napok kairói sétáitól, az erőszakos árusoktól, akik mindent el akartak adni az európaiaknak. A portól és a szmogtól időnként bevérzett az orrom.

A szállodai szoba dupla ágyán úgy feküdtem, mint akit elhagytak, a hat-hét méter belmagasságú szoba függőleges tágassága is összezavart, miközben az ágyvég és a fal között oldalazva lehetett elérni a kijáratot. Valaha egyetlen fényes szoba lehetett ez, amelyhez fölfalaztak egy hosszú és keskeny fürdőszobát. A spaletták félhomályban tartottak, a kinti nyüzsgés sem szűrődött be.

A szálloda a tengerparton feküdt, a szobám ablakai az ellenkező irányba nyíltak. Mikor kinyitottam az erkélyajtót, a zsivajjal együtt langyos tengeri levegő áramlott a szobába. A forgatag és a merőben új benyomások izgatottá tettek, mintha az alvással töltött idő puszta pazarlás lenne.

Aztán a fürdőszobában a megszokott mozdulatokat is újra kellett értelmezni a víz használata miatt. Még a fogmosást sem volt ajánlatos csapvízzel öblíteni, holott ott volt az ember tenyerében az álmos mozdulat, amellyel vizet lögyböl a szájába. Helyette szénsavas vizet öntöttem a gondosan áttörölgetett pohárba. De a fogkefémet a legnagyobb figyelem ellenére is elmostam a csap alatt. Tehát a következő fogmosás után kezdem meg tébolyult gyomorrontásomat, gondoltam, de valahogy nem akartam komolyan venni. A táskám mélyén lapult egy doboz titkos gyógyszer, hasonló esetekre.

A tusolásnál már pengevékonyra szorítottam a számat, egy korty se csússzon le.

Mielőtt elindultam reggelizni, fölnyitottam a vázlatfüzetem, és elolvastam az előző esti könyvbemutatón fölírtakat.

„Az arabok nem csak visszafelé írnak, de mintha visszafelé is beszélnének, olykor visszafelé hangsúlyozott, értelmes magyar szavak tűnnek föl a mondataikban.”

Aztán ott állt egy másik bejegyzés.

„Az előadóterem fából készült pulpitusán hosszan lefolyt, piros festékcsík látható. Hogy hogyan került oda, nem tudni, de könnyen meglehet, hogy még akkor is ott lesz, amikor az emlékeink is kitörlődnek a világból. Egy festékfolt túléli az alexandriai könyvtárban fölolvasó magyar írókat.”

A reggelinél gyümölcsöt és salátákat ettem, narancslevet és süteményt. A tojásrántottát már nem bírtam a negyedik napon magamba fogadni, pedig egész napos gyalogtúrára készültem, végig az alexandriai tengerparton, amelyen kézzel rajzolt térkép volt az útitársam. A táskámba jegyzetfüzetet, fényképezőgépet és fél liter vizet raktam. A flakon kupakját külön lefóliázták, hogy a védtelen turisták még csak véletlenül se döntsék magukba a szállításkor fölkapaszkodott baktériumokat.

Talán tíz óra is elmúlt, mikor elindultam. Az éjszakai eső tócsái fölszáradtak, s bár január végét írtunk, lassan húsz fok fölé emelkedett a hőmérséklet. Fogalmam sem volt, hogyan viselem majd ezt a nagy hőingadozást, éjszakai mínusz tíz fokot hagytam otthon.

Az utakon csak a nagy forgalmú szakaszokra festettek zebrát, máshol szabad meneküléshez hasonlított az átjárás, az autósok kiváló érzékkel centizték az ember bokáját, s mikor úgy éreztem, hogy tőből csavarodik le a lábfejem, a csodával határos módon megmenekültem.

Az első kereszteződésen két perc hezitálás után jutottam át, s amint egy trafik elé értem, a cukorkák között többféle cigarettát pillantottam meg, amelyekre ugyanazt a dohányzástól elrettentő képet nyomtatták. A képen sötét hajú, félhalott férfi feküdt a kórházi ágyon, az arcán oxigénmaszk, a szeme csukva. Hatásosnak tűnt, de Kairóban ugyanezt a képet nyugodtan fölvetíthetnék a szmogos égboltra.

A kairói forgalom képe azóta is a szemem előtt lebeg. Hömpölygő autósorok cikáznak egymás között, a folyamatos zajt rövid és gyors tülkölések szaggatják darabokra. Egy motoron hárman, sisak nélkül; robogó buszról leugró emberek; öngyilkosjelöltek állnak a forgalom közepén, s az utolsó pillanatban kinyíló résen elérik a túloldalt. Feketére festett, lestrapált Zsigulikat használnak taxinak. A megélhetés minimuma, hogy legyen egy ilyen roncstaxid, amely a kisebb emelkedőn csak a sofőr imájának köszönhetően nem fullad le. S közben füst és korom fojtogat, és lassacskán kirajzolódik a kairói taxizás törvényszerűsége: Minél közelebb vagy a célhoz, a taxis annál bizonytalanabb, végül eltéved. Ez gyakorlatilag azonos a Heisenberg-féle határozatlansági elvvel, minél inkább ismered a részecske sebességét, annál kevésbé ismered a helyét, vagyis a kettő egyszerre soha nem határozható meg.

Alexandria más, mert ott a tenger, és a tenger tiszta, ahogyan a felőle fújó szél is.

Kötött pályán fut az emeletes villamos, fönt a távolabbi helyekre utazók ülnek. Vajon mit hoz a mai nap, rájövök-e itt valamire, amire eddig gondolni se mertem? „Ismerem az ismeretlen vonzását.” Ez volt az első mondat, amit följegyeztem, egy narancs- és banánárus érdeklődött az irományom iránt, s egyszeriben beleolvadtam valami távoli időbe. Úgy láttam magam, akár egy középkori bértollnokot, vagy egy újkorit az egészen távoli jövőből, nincs már sok idő, föl kell jegyzetelni mindent, hogy pontos emlékek maradjanak. De hát ki bízott meg ezzel a feladattal, miféle örült kényszer vezet a világ bármely távoli pontján, hogy megértsem és följegyezzem a benyomásaimat? Valamiért úgy érzem, kizárólag az ilyen utazások alkalmával érdemes írni, esetleg otthon, fölidézve és újra átgondolva a látottakat. Nem napló ez, az önmagát elbeszélő nyelv, általa én is bizonyosságot kapok a létezésem felől. Gondolom, hogy vagyok.

És egyszeriben ott állok az alexandriai könyvtár bejárata előtt, szűk kis ajtó a hatalmas belső tér előtt. Tegnap már jártam odabenn. A szemnek gigantikus, félkör alakú épületszerkezet odakint egy betonszegéllyel lekerített tavacskába torkollik, mintha ez lenne a régi könyvtárat elpusztító tűzvésznek fölmutatott fenyegető mutatóujj.

Tegnap elhoztam ide pár könyvemet, a szervezők elhelyezték a nyilvánvalóan gyér magyar gyűjtemény között, vagy csak az európai fakkban kapott helyet. Most már ott vannak az épületen belül, és személyes tárgyaimként gondolhatok az épület egy részére. Naiv és kozmikus kétség ragad magával. Hozzárakhatok-e valamit az egyetemes emberi tudás és történet makettjéhez? Létezik-e olyan gondolat ebben a könyvtárban, amely új irányt szabhat a létezés haladványának? Ahogy Einstein relativitás-elmélete. Persze, mióta tudom, hogy fogva tartotta berlini lakásukban első feleségét, Mileva Maric-ot, közel sem érzem olyan zseniálisnak az elméletét.

A könyvtáron körbejár a nap, a tenger habos hullámokat dob a partra, a víz és az épület között négysávos autóút kanyarog. Idegesítő ez a mindent elfedő, kényszeres létezés. Csinálok néhány fényképet, miközben tudom, hogy otthon hiába töltöm föl a laptopra, és nézem a 15 colos monitoron a kimerevített emlékképeket, az ott töltött időm érzékelhetetlen lesz. A maximális érzékelés a maximális absztrakció hálótársa. Lásd: idegháló.

Visszaindulok a parton, az oldalamon dobálja a táskám a szél. Az emberek megbámulnak, pedig egyszerű fekete zakó, farmernadrág és sportcipő az öltözékem. Aztán körülnézek, és nem látok sehol egy európait. Hát ezért. Egy pillanatra prédának érzem magam, de visz előre az ismeretlen, és emlékszem sportosabb koromból, hogyan kell erőt sugározni az ellenfél felé. De mi van akkor, ha gyerekek rohanják le az embert? Öt darab egyiptomi fiú fut felém, brazil, olasz és német focimezben, és azt kiabálják, Wellcome in Egypt! Milyen kedvesek, gondolom. Aztán megfogják a kezem, a táskám és a nadrágomba is belekapaszkodnak. Money, kiabálják, Egyptian money, ami az ő kiejtésükben annyi, hogy dzsipsi mani, mintha cigánypénzt akarnának. Támadás ellen a legrosszabb módszer a védekezés. Nem mozdulok. Figyelnek. Várnak. És elsétálok.

Jobbról a tenger, pálmafák, a kikötő felé haladva föltűnnek a színes csónakok, balról az európai hangulatú házak, az alagsorokban üzletek. Az egyikben különleges követ keresek, és tucatkagylót kapok. A mecset bejárata előtt gazdátlan cipők sorakoznak, de mintha tudnák a lábbelik, csak egy rövid időre maradtak szabadon.

Turistaként össze-vissza vásárolok apró dolgokat, amelyeket nem kell cipelni. Egy füzér, amely remélhetőleg magamtól is megvéd. Fűszerek, egy kis tasak kávé, nincs több 3 dekánál, El Gahid a neve. A torkom száraz, de nem iszom a vízből, vécének nyomát sem találom.

Végül kiérek a félkörívű partszakasz várfokára, ahol az idült turizmus kegytárgyai borítják el a partot. Mindenféle piramisokat és szfinxeket nyomkodnak az orrom alá, s azonnal elszáll a történelmi levegő. Egyiptom itt ér véget bennem, de kinyit egy másik kaput, hiszen az idő és az ember közös természetét mutatja meg. A fáradtságomat szépnek érzem, távol az életem gyökereitől, lógok bekötve, mint egy űrhajós a súlytalan testre kötött vezetékkel. Kiültem a világom peremére, és a viharos szélben tomboló tengert figyeltem. Néha olyan dolgot érünk el, amely nem a miénk. Az idő az egyetlen attribútum, amely a világegyetem logisztikájához közelít. A művészet nem az időből, az időtlenségből dolgozik. A történelem csak időstruktúra az esztétika peremén. Nem a történelem megírásához, hanem az átírásához kell művészi erő. Nem érdekel a történelem, de ez a gondolat érdekel.

Az erős szélben néha megugrik az ember kézírása, s érdekes módon, ettől a lehetetlen mozdulattól ellenőrizhetővé válnak a mondatai.

Becsuktam a jegyzetfüzetet, és visszaindultam a szálloda irányába. Napok óta nem éreztem éhséget, az utcai kirakatokba dobott húscafatok elriasztottak. Legyek dongták körül őket, melyek a halpiacról keltek útra még a hajnali órákban. Aztán betévedtem egy utcába, amely valójában egy kézműves üzem belseje volt. Nem szóltak hozzám, csak nézték a vakon bolyongó hollandit. Tévedésem egyértelmű volt, de nem zavart. Vagy talán a zsebemben lapuló csekélyke ötszáz egyiptomi font miatt nem éreztem magam veszélyben. Odaadtam volna, ha nagyon kérik. Ha szépen, akkor is.

És akkor megálltam egy könyvesbolt előtt, melytől aztán kénytelen voltam távolodni, hogy az intimitást megőrizve fényképezzem őket. Idős férfi ült a széken, és az imbolygó asztalon püfölte az írógépet. Mögötte egy másik, fehér ruhában, kéziratot diktált neki. A többiek ott álltak körülötte, és hallgatták. Figyelmesek voltak, mintha az életük múlna rajta, hogy megértsék a labirintusból kivezető leírást.

Utam elején az a gondolat kísért, hogy találok itt egy apró szobrocskát, amit otthon a könyveim közé rejtek, s úgy tudom magamnál ezt a tárgyat, ahogyan a könyvtárban álldogáló könyveimre gondolok.

Elég ügyetlen mester műve volt, amit a kirakatban pillantottam meg, de épp ez az ügyetlenség adott neki sajátos formát. Előbb csak az üveg mögül szemrevételeztem, de ahogy máshol, itt is azonnal ott termett az eladó. Mennyibe kerül a szobor, kérdeztem. A férfi nem tudott angolul, ám feltűnően magasba tartotta a kezében az ollót. Akkor láttam meg, hogy ez egy régiségbolttal együtt működő fodrászat. A félig megnyírt férfi kiszállt az ülésből, és készséggel fordított. A fodrász letörölte a szobrot, amely egy meglehetősen merev pózban álldogáló nőt ábrázolt. Már nem tetszett annyira, de én szólítottam meg őket. És amikor kiderült, hogy nem tud megállni a saját lábán, csak akkor, ha odacsavarozom a polcra, megköszöntem, ők pedig folytatták a hajvágás közben megszakadt diskurzust.

Azt hiszem, végképp fölborult bennem, amit európai gondolkodásnak neveznek, a megszokások keresztbe álltak a fejemben, és minden lépésemet ellenőrizni kellett, nehogy olyan irányba induljak, amely elvezet a szállodától. Anyámra és apámra gondoltam, akik tablóként elevenítették meg előtt az otthoni világot. Aztán a feleségem jutott eszembe, aki majd szóról szóra mindent megért, ha sikerül elmondanom, de már ott tudtam, elég lesz róla beszélni, nem fogja kívánni látni ezt a világot. Talán otthonról már én sem.

Visszaértem a szállodába, összepakoltam a holmimat, és a tükörben megnéztem az arcomat. Leégtem.

Lent már várt a busz, amivel visszagurulunk Kairóba. És holnap vissza a repülőúton a jeges, februári, magyar télbe. S a hírek újra a válságról szólnak, s hogy öt szerződésemből négyet felmondtak, és újra a megélhetés remegése tölti ki a gyomrom. A tökéletes boldogtalanság. Pedig megszokhattam már, itt élek, és mégsem tudom megszokni. Kairóban arra gondoltam, hogy Magyarország füves oázis, ahol édesvizű patakokban csörgedezik az élet, és még a testek súlya is könnyebb, mint az araboknál. De ez nem igaz. Erre nincsenek tételmondatok, melyeket könnyed hanghordozásban bizonyítani lehet. De ott legalább februárban is meleg van.

Hetek és hónapok teltek el, és úgy döntöttem, nem beszélek/írok erről az útról, mert tele lesz tévedéssel, bizonytalansággal, pontatlansággal és félreértéssel. Tehát most mindezzel együtt ilyen. Fölverhetetlen hab.

Mindebben a kavargó változatosságban egyetlen állandó, a jegyzetfüzetem, melyben egy délután följegyeztem a kozmosz és a kozmetika közös szépségét, a világegyetem esztétikai alapú megismerésének lehetőségét. Újra Einstein életrajzában kutattam.

A feleségem csak a megérkezésem utáni második nap bontotta ki az Egyiptomban vásárolt cigarettát, amelyen az elrettentően fuldokló férfi feküdt. Cleopatra lights. Füstöld el az utolsó történelmi muníciódat is, különben nem tudod újrakezdeni az életed. Újrakezdeni az evolúciót, szelíd, növényevő emberekkel!

Aztán az időről gondolkodtam, és megpróbáltam kizökkenteni a hagyományos időérzékelésem, a tapasztalatból kiindulva máshogyan fölfogni. És hirtelen nem tudtam, mit beszélek, csak írtam, mert a gondolat biztonsága vezetett.

Az idő csak belülről látszik telőnek, kívülről egy olyan állandó rendszer, amelyben egyidejűleg létezik a múlt, a jövő és a jelen, és ez nem azonos az események determináltságával. Az eseményeket az anyag, a sugárzások, és az általuk létrehozott és fenntartott mezők és kölcsönhatások változása jelenti. Ilyen időrendszerek egymással párhuzamosan léteznek, csak az a kérdés, érintkeznek-e. Mert ha nem, akkor nincs közöttük átjárás. A világűr kutatásának fő irányvonala nem a saját rendszer, hanem a másik időrendszer felkutatása. A táguló világegyetem sem más, mint az anyag mozgása a görbült térben. A görbületet a három időfaktor együttes létezése okozza, ugyanis ha az idő lineáris berendezkedésű lenne, akkor a tér nem görbülne. Az időrendszerben elhelyezkedő anyag mindig önmagát tételezi jelennek, az anyag története a múlt, leendő útja a jövő, de ezeket az anyaghoz kötött jelen, múlt és jövő időket az anyagok egymáshoz viszonyított sebessége határozza meg, erről szól a relativitás-elmélet.

De elég néhány nap, és kizökkenek ebből a gondolatmenetből, és ugyanilyen tisztán látszik, hogy léteznie kell a világot teremtő gondolatnak, különben az ember sem tálalhatott volna ki semmit.

Márpedig ott vannak a piramisok. Amikor az Egyiptom múzeumban sétáltam, megpróbáltam fölfogni az időt a kövek létezése szerint, de letaglózott az irdatlan tömegük. Ötezer év, mondom egy koratavaszi délutánon, és súlytalanságával odaveszett a mondat hitelessége.

Minden ember földi útja más és más, ezért kell nekik beszélgetni. És itt nem beszélget senki, nem hallgat meg, és hiába is figyelsz, a nyelvet nem arra használják, amire szeretnéd.

Úgy érzem magam Magyarországon, mint egy elefánt a porcelánboltban, ahol óvatosan közlekedik, nem ér hozzá semmihez, mégis kifizettetik vele az elmúlt ötszáz év összes összetört porcelánját.

 

Kairó, Alexandria, 2009. január vége – Balatonboglár, 2009.03.18.

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

I accept the Privacy Policy * for Click to select the duration you give consent until.

Népszerűek

To Top