Archív

A túra

Mintegy bemutatkozásként, jelzésként, hogy itt vagyok, s a jövőben szívesen bukkannék fel időnként ezen az oldalon, álljon itt egy novella, mely egykor az ÉS-ben debütált, s az azóta sajnos eltávozott Olgi néninek állít emléket. Íme A TÚRA:

 

Döbbenetesen, szégyenteljesen keveset tudok Olga néniről. Gyerek voltam akkor. Nyomorék gyerek, úgy hat-hét és nyolc éves. Átölelve több év, pontosan erre sem emlékszem.

Tehát a nyomorék gyerek – én. Járóképtelen a hatvanas-hetvenes évek Bambi-ízű világában, vidéki iparvárosban; a negyedik emelet lélegzetnyi erkélyével szemben szürke, izgalmas rendező-pályaudvar. A sínek nagyon közel, de a hangok fáradtak lehetnek akkoriban, mert alig emlékszem zakatolásra.

 

Vagyok én, a nyomorék apróság – lényegtelen. És van Olga néni. Sovány, szikár, inas – nagyon az. Erős, kemény szorítású, gyors, olyan, aki tán’ még a kőfalon keresztül is… ha van miért. De csak eleinte ilyen, ismeretségünk, közös életünk elején. Később már fárad, érzem, mikor megemel ágyról, fotelből, földről. Ebből megértem, hogy az életben múlandóak a dolgok.

Olga néni nyugdíjas, kisnyugdíjas. Egészen kicsi. Százhatvanöt? Nyugdíjasként gyerekekre vigyáz. Orvoséknál, mérnökéknél, ügyvédéknél. Én az egyetlen, aki nyomorék. Olga néni mondja: “Te vagy az egyetlen gyerek, a többi elkényeztetett, vad, törő-zúzó, utolérhetetlen „baklovas”. Én csak ülök.

A mi családunk: anya fáradt, apa ingerült. Később elválnak. Szerették ezek egymást valaha?! Alig hihető. Régen, előttem, talán. Ebből az érzés, ami ma is… pedig hülyeség!: hogy én rontottam meg a szerelmüket.

Olga néni éveken át vigyáz rám. Amíg anya, apa dolgoznak. Majd válásuk idején, meglehetős ügyetlenséggel, elfogultan a nőtárs /anyám/ oldalára áll a „mindenre alkalmatlan, velejéig romlott és gonosz” /nem volt az/ apa ellenében.

Olga néni apa távozása után válik igazán fontossá. Pótolni akar apát, férjet, mindent – ő egyedül! Intézkedik, bűntet, tanácsokat ad és halálosan megsértődik, ha elutasítják. Kinyilatkoztat. Utasít. Egyenget. Dönt. Harci kedve van – majd ő gatyába ráz minket! Anyám – szerinte – pancser liba, aki képtelen bármit helyesen, megnyugtatóan, józanul…

Olga néni persze téved. Titokzatosan ősi, háború előtti értékrendet követ, akkori erkölcs szerint kommendál /-na/. Nem megy, anyám fellázad. Vállalja a kockázatot, hogy Olga néni „elhagy” minket. Félek halk veszekedéseiktől. „Mi lesz velem?!” – nyüszög önző kis énem. Egymásra figyelnek, én csak a tét vagyok, esetleg az sem.

Olga néni persze „halálosan” megsértődik. Felmondási időket határoz meg többször; addig anyám szerezzen más „cselédet”. Olykor tényleg jön egy-egy nő. Bemutatkozóra. Kövér vasutas-feleségek, kegyetlen malacszemekkel. Anyám megalázkodik, látom. El kell „adnia” nyomorék gyerekét. Az új felvigyázó pedig szajhának nézi őt, hiszen még „rendes” gyereket sem tudott szülni.

A lakás után következek én. A tét. És ezek a derék, szigorú, kövér munkásasszonyok olyan édes undorral néznek le rám, ami semmivé olvaszt bennem minden önbecsülést. Általában a földön ülök. Ott csúszkálva tudok ugyanis közlekedni. Így látnak meg hát az asszonyok, miközben elmélyülten játszom, olvasok (Jé, tud olvasni!), tévézek. Tekintetük, hanglejtésük, mozdulatuk meggyőz, hogy én förtelmesen, gusztustalanul, mintegy nyálkásan, gyomorforgatón játszom, olvasok, tévézek.

Mondom tehát, néha jönnek ilyen asszonyok. Soha nem lesznek azonban őrizőim. Olga néni miatt. Mert ő leginkább még időben /az asszonyok látogatása előtt/, néha pedig egyetlen éjszakával utánuk beállít, visszavonja felmondását, eltemeti sértettségét, majd összeölelkezik anyámmal a konyhában, hol likőrös poharak csengenek halkan.

Ezután Olga néni a szobába lép /szemében likőrfény-csillanás/, én a földön… most nem gusztustalanul, hanem mint egy gyerek, játszom, olvasok, tévézek. Az öreglány közömbösséget erőltet cigarettától rekedtes hangjába és mondja:

– Maradok… Örülsz? – és tényleg érdekli, féli a választ, a tizenhuszadik alkalommal is.

– Örülök – válaszolom tizenhuszadszor is. És szépen játszom, olvasok, tévézek tovább…

* * *

Darabig béke. Majd Olga néni ismét megvadul.

– Egyedül asszonynak?! Ilyen fiatalon az bűn! – hallom a konyhából – Lányom, neked egy jó korban lévő, csendes férjre van szükséged!

A baj csak annyi, hogy Olga néni szerint a jó korban lévő férjnek fiatal anyámnál legalább húsz, de inkább harminc évvel idősebbnek kell lennie. Amolyan konszolidált, özvegy öregúr.

– Tudja, mikor engednék az ágyamba vén bakkecskét?! – anyám borzongva háborog – Soha, édes néni, az életbe se!

– Rendes asszony arról nem beszél – jegyzi meg őrizőm maró indulattal -Gondolatban is alig, de főleg nem beszél! Az nem számít, az éjjel van. Én is kibírtam!

Végül mégis akad egy özvegy úriember anyám számára, nem túlsággal vén /vagy az, de anyám megfárad immár/, két félárva leánnyal.

Apám néhány éjszakán veri, rugdossa az ajtónkat. Még mindig, pedig a válás a múlté. Már én is megszokom, hogy nincs apám /hiába anyám becsületes bíztatása, hogy „ő azért az apukád…”, én TUDOM, hogy soha többé/. Tehát apa rugdalja az ajtót, üvölt, fenyeget, könyörög, zokog, szid, szajház, hörög. Ébred az egész ház. Elzavarják. Be soha nem jöhet.

Az özvegy férfi. Gyűlölöm. Még soha nem láttam, mégis. Életem első gyűlölete ez. Oktalan, könyörtelen – igazi? Pedig róla – az özvegyről – mindenki csodás szavakkal árad. Olga néni is, aki szintén nem ismeri, s eddig folyton hittem neki – ezentúl csak gyanakvással. Fajgyűlölő lettem! Gyűlölöm az özvegy-fajt. Undorító, folyton matatóállatnak képzelem, aki kedves ugyan, láthatatlanul is ajándékokat küld /mind a sarokba kerül, érintetlen!/, de alamuszin egyre közelít, már hallom szusszanásait, nedves tenyere rémálmomban megérint. Sikoltva ébredek, anyám dühös /nem hagyom aludni!/, én pedig nézem azt az éjszakai mérges anya-arcot és TUDOM, hogy a „szörnyeteg” máris elrabolta tőlem.

Anyám minden hétvégét az özvegynél tölt, vele és két lányával. Nekem már nincsenek – nem maradtak – anyás hétvégéim. Fáradt, munkától ideges, hétvégi utazást türelmetlenül váró anyám van. Mert az özvegy a fővárosban lakik. Hamarosan azt is megtudom, hogy „…emberek csak abban a fővárosban léteznek, a vidéken élők… azok esetleg olyan izék… lakosságok, meg népességek!”

Az özvegy statisztikus.

* * *

Olga néni mesél. Nem tudok róla semmit, bár fontos részleteket árul el életéből. Úgy gondolok Olga nénire, mint aki együtt sétált fiatalon Karinthyval, Déryvel a budapesti dunaparton, azokon a hírhedett rakparti lépcsőkön, amikről később a zsidókat…

Közben meg azt sem tudom, hogy Olga néni járt-e valaha a magyar fővárosban! Kellett járnia! Annyira pesti nő, amolyan közép-polgári kereskedő família leánya. De ez is csupán hangulat, semmi több.

Szereti a régi filmeket. A háború előtti Latyit, Karádyt, Gózont. Engem érdekel, hogy mi volt, mikor jöttek az oroszok. Például akkor mi volt? Olga néni az oroszokról nem beszél. Ha faggatom ingerült lesz, bezárja az erkélyajtót, ha kánikula van is.

Csillanó üvegcserepekként kapom tőle a történelmet. A világét, amiben én még kéjes gondolat sem voltam. Olga néni nem mesél szívesen önmagáról. Évek óta ismerem, mikor értesülök arról, hogy van öccse, vénülő jampec, ravaszkás szemekkel, csavargónak álcázva önmagát. Az is, de én „tudom”, mikor váratlanul -és hivatlanul- becsönget hozzánk /anyám özvegyel éppen/, tehát „tudom” Olga néni öccséről, hogy valójában ő Jávor Pál árnyéka.

Olga néni meséi soha nem szólnak a jelenről. Ez jó, ez a mese lényege! Velem nem pletykálkodik. És évszámokat sem mond. Tudja, hogy nekem ezerkilencszáznegyvenkettő, az értelmetlen. Kerüli hát az évszámokat, s így ritkán elpottyantott meséi különös időtlenségbe, varázsos, nem megfogható világba kerülnek.

Fájdalmas, mennyire nem tudok semmit Olga néni életéről. Villanások csupán. Hogy kicsi lány volt még, öccse persze még kisebb, apjuk cukrász /a legcsodásabb szakma, úgy gondolom, egy apának!/ és hétvégeken vödörben! hozta haza a fagylaltot. Én akként képzelem, hogy óriási, zörgő tűzoltóvödörben. Abban rengeteg fagylalt…! Valószínű, hogy nem így volt, a vödör kicsi lehetett, papírból, vagy mi… De Olga néni nem mondja, mert kellenek azok a nyavalyás mesék. Később meg már maga is úgy hiszi; tűzoltóvödör lehetett mégis.

Én soha nem kérdezem Olga nénit. Vagyunk azokon az „özvegyes” hétvégeken, aztán leesik mondjuk egy építőkocka és Olga néni mond egy mesét arról, hogy soha nem volt gyereke. Leesik -máskor- egy pohár. Olga néni rohan a konyhából a szobába, hátha én is a pohárral estem. És mondom, hogy a pohár bizony magától… én hozzá sem értem. Bólint.

– Itt járt akkor! – morogja komolyan. Hogy ki járt itt, miért, hogyan járt, mert én senkit nem láttam – arról is beszél. Vannak szellemek! Ezt ő a férje halálát követő szenteste óta bizonyosan tudja. Szorul, szárad a torkom. Szóval volt neki férje! „Pedig azelőtt” – mondja, és hangja fátyolos-titokzatos – „már a nagynénim is megmondta /nagynénje is volt!/, hogy szellemek igenis léteznek!” De ő, az ifjú özvegyasszony Olga, csak azon az első tökéletesen magányos szentestén bizonyosodott meg. Ült a szobában, félhomály, mert egyetlen gyertya pislog, és akkor az asztalon álló poharak közül az egyik darabjaira robbant.

Anyám vasárnap este, fáradtan az özvegytől és annak két lányától, csak legyint, mikor mondom neki, hogy Olga néni férje járt nálunk. Azután hallom a konyhából, hogy kérdőre vonja őrizőmet, újra szigorúan figyelmeztetve, miszerint „nincs vendégjárás, idegenek, mifene”, amíg ő távol otthonától, gyermekétől… Olga néni megigéri, hogy volt férje többé nem jön.

Mesél a kutyájáról is. Hogy volt neki. Még leánykorában, óriási, okos, tüzes németjuhász kan. És a folyóparton „grasszáltak” minden nap. Folyóparton! Ez fontos. Ebből sejtem, hogy Olga néni pesti lány volt valaha. Mert a folyó, az ugyebár a Duna! Hát mi lehetne más?! Van a Duna, mint folyó, és ugyan akad még Tisza is, de az csak zavarja a fantáziát, mivel a Tisza kizárólag „lezüllött, parasztos, elvadult erecske”, aminek partján biztos nem „grasszálhatott” szépséges németjuhászával a fiatal Olga.

Tehát a Duna. Ott is kizárólag /már megint!/ a rakpartok pesti oldala. És megtudom még, hogy a németjuhász biztonságot adott a fiatal, mi több!, őrületesen csinos, kívánatos /én gondolom így, ő nem mondja!/ Olgának.

Egyszer lakom is Olga néninél! Ez még szüleim válása előtt történik, lakásunk festése ürügyén. Az albérlet, hol Olga néni él, egy lyuk. Sötét, dohos, mindig suttogva kell beszélni, mert főbérlők vannak. Ezt gyűlölöm. Én soha nem akarok kiabálni, mégis. Sejteni kezdem, hogy a világ így épül fel: vannak fő- és albérlők. Az albérlőknek pedig suttogni kell éjjel-nappal, de az a legjobb, ha leszoknak a beszédről. Elhatározom, hogy én főbérlő leszek és megtanulok ordítozni.

Olga néni egyszer sem mesél, míg nála lakom. És már csupán egyetlen adat, történet, mese… vagy mi. Olga néni a világháborúban lőszergyári munkáslány /ifiasszony/. Bombákat szerel össze a katonáknak. Ezt csak csendesen! Erkély bezár, pedig kánikula. Az oroszok most a „barátaink”. És soha el nem mennek már innét, mert meghalt a Latabár Kálmán és kimenekült a szép Karády. Ami ugyanaz.

* * *

Játékaink. Mert a nyomorék gyerek is játszik. Jéghoki, parkettán. Ez „egyenlő” játék, apró székeken ülünk, az „ütők” hosszú lambéria-szegélyek talán. Honnan?! Sehol lambéria a lakásban! Sebaj. Mert a parketta-hoki, az durva játék. Pöcköljük, ütjük, taszigáljuk lihegve a „korongot”, valami építőkockát. Lassan belevadulva, vörösödő fejjel, kegyetlenül. Néhány másodpercnyi előnyt úgy lehet szerezni az ellenféltől, hogy /mintegy véletlenül/ jót sózunk kezére az ütővel, lehetőleg valamelyik ujj-bütyökre, mert az zsibbasztó fájdalmat okoz.

„Odasózni” – ezt a szót tőle tanultam, Olgi néitől.

Parkett-hoki… az agresszió! Kit érdekelnek a bevitt korongok?! Frásznyavalyát, senkit! A kézroppantó ütések számítanak. A nem direkt szándékosak. A szemünk el‚ csillagokat lobbantók. A gonosz vigyorok bújtatva, még akkor is örömmel, ha a nyert másodpercekben mégsem sikerül pontot szerezni. Kegyetlen botcsel a jóelőre kiszemelt ujjperecre.

És vér! Megtorpan a játék, Olgi néni kezéből piros csordul. Megfogom azt a kezet és csókolom. /Nem azért csókoltam, mert megbántam, sajnáltam. Nem azért. Csak mert kiváncsi voltam: sós-e?! Az volt, sós: jól odasóztam hát./

A hokit feledjük néhány hétre, míg újra ki nem fütyül fülemen az agresszió.

És van még Olgi néni játéka. A kirándulás. Mert -vallja az öreg hölgy- egész életében nagy természetjáró volt. Tőle tudom: a Mecsekben, sziklák alatt lapulnak még mérges viperák – ettől szépülnek meg nekem a soha nem látott magyar hegyek. Szépülnek, vagyis élettel telnek. Addig úgy hittem, hogy a magyar hegy nem a Colorado, vagyis dögunalom.

A kirándulás furcsa játék. Nem is játék. A kirándulás az túra, fáradtság, erőpróba, tűrőképesség, kaland és szépség. Szépség mindeneken túl és fölött.

A kirándulás reggele mindig vasárnap. Arra ébredünk Olgi nénivel az „anyátlanul” töltött szombat éjjel után, hogy ma kirándulni kell. Előbb azonban pisilünk, öltözünk, de soha nem reggelizünk. Üres gyomor a titka könnyű túrakezdéseinknek.

Székekre ülünk, támla nélküli apróságokra, zöld, rücskös kárpittal fedett tetejűekre. Olgi néni is, mert ez még „egyenlőbb” játék, mint a hoki. Itt nincs nyomorék, meg őriző, csak túrázók vannak.

„Sporttárs” – így szólítjuk egymást. Magázva, tegezve, vegyest. Ez szabály. Mint az is, hogy székről felállás nincs egész nap. Pisilési szünet kivétel.

Olgi néni mondja: „Vonatra ülünk!” Piros vagonokba, fapadosba. Hátizsákjaink ölünkben. Olgi néni a túra előtt bevonul a konyhába, reklámszatyrokba konzervet, „nyitókát”, kenyeret, paprika-paradicsomot, vizesüveget, gyümölcsöt, elemlámpát, mikulás zacskót /üresen/ tesz.

A „vonaton” énekelünk. A pöfögő járgányról aztán „lemeséljük” magunkat. Lám, a budai/!/ hegyek. A hegyek… Olgi néni folyamatosan beszél. Hogy az erdő suhog /susog?/, a bokrokra vigyázzunk, karcolnak néha, a mókus ott ugrik!!! – mutat a könyvszekrény magasára. És valóban, mókus!

Székeinkkel néha csusszanunk egyet előre, át a szobán. Ez a túra. Szőnyegek a vízmosások, földből kiálló vastag gyökér /kapaszkodásra kiváló!/ az asztalnak lába.

– Fáradsz, sporttárs? – kérdi Olgi néni, könyöke bárszekrény-sziklán pihen, moha tapad ruhájára.

Fáradok. Alig távolodtunk el a kiindulási szekrénytől, máris dél van. Jól haladunk!

Visszanézve, amúgy derékból, lankás erdőmélység alattunk. Csudás!

– Érzed, mennyivel jobb itt a levegő, sporttárs?!

Érzem. Akkor itt most „megülünk”. Kézbe az elemózsiát. Eszünk csendben, széken-sziklán elülve /reggel óta/, fáj a derekunk, de hát csoda? – ekkora mászástól! Herseg a paprika, fúj a hegyi huzat-szellő.

– Valaha itt laktak tündérek… – int körbe késheggyel sporttársam a lakásban – …de már nem.

Megilletődve nézem foteljeink, ágyaink rengeteg-erdejét. Szóval tündérek… de már nem. Igaz.

Emelkedünk tovább. Valamikor délután derekán érjük el a szoba közepét – a csúcsot. Előtte még bottal mérges viperákat keresünk szőnyeg-sziklapadok alatt, hátha itt is élnek, nem csak a Mecsekben. Találunk egyet, de elsiklik a fotelágy alá.

A csúcson! Odakinn a pályaudvar síneire hajtja bús fejét a nap. Idebenn megnyúlnak az árnyak, égre nő az eddig alacsony, a magas viszont kicsire zsugorodik.

Nem gyújtunk villanyt.

A csúcsról aztán ámulva nézünk körbe. Mutatjuk egymásnak a szomszédos fotelágy-, pároságy-, televízió-hegyeket, közöttük a padló-völgyeket.

LÁTJUK a ködöt, ami barátságos, hiszen hozzánk úgysem ér föl.

Már le sem jövünk a csúcsról /soha – tehát mindig a csúcson!/, maradunk estig a szoba közepén. A teljes sötétség beköszöntével előkerül az elemlámpa. Olgi néni „tüzet rak”. A zseblámpára ráhúzza a mikulás-zacskót, fekteti a földre, még gúlát is emel fölé színesceruzáimból.

Tábortűz a hegyen. Következhet néhány igaz történet, igaz túrákról, régről. Közben a lángokat bámuljuk. Végül a kellékek eltűnnek az ágy alá, még vaksötétben, vagyis a pályaudvar távoli derengésében.

Ez belefér, ez mondjuk holdfény.

– Csukd a szemed sporttárs, haza érkeztünk! – figyelmeztet Olgi néni, mikor keze a villanykapcsolón. Hunyok. Fény lobban, vad ragyogás.

De a túra kellékei az ágy alatt /később félszegen eltűntetve!/. Így gondolható, hogy a hegyekben maradtak, vagyis hogy a hegyek VANNAK, vagyis hogy mi tényleg OTT…

Anyám egyszer korábban érkezik. Fáradt, de jókedvű. Mégis… Belép a zseblámpa-tűztől vöröslő szobába és…

– Mit csináltok itt?! – …felcsapja a csillárfényt. Vakság, két sporttárs értetlenül pislog. A hegyek?! A tábortűz?!

Lábunknál rohadt zseblámpa, rohadt színesceruzák gúlája alatt, rohadt mikulás-zacskóban…

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

I accept the Privacy Policy * for Click to select the duration you give consent until.

Népszerűek

To Top