Semmi rizikót nem vállalt Gimesi Dóra, amikor Janne Teller előbb botrány-, majd kultregényének bábszínpadra alkalmazása mellett döntött. A sikert determinálta a Quimbytől lízingelt zene, a Budapesti Bábszínház hagyományai is. Félelmetes teher lehetett ez így az alkotógárdán, s hogy ennek ellenére vagy éppen ezért lett az előadás ilyen nagyszerű – nos, ennek a kérdésnek végképp nincs semmi értelme. (Mészöly Ági írása, fotó: Éder Vera)
Egy kiskamasz kimondja, ami mindenkit aggaszt mélyen, ti. hogy semminek nincs semmi értelme; és a kijelentéssel járó kellemetlenségek ellenére ragaszkodik vélt igazához. Ez a dán írónő unortodox szigetregényének alaphelyzete. A cselekmény további részében ezt a kegyetlen tézist próbálják a fent említett szó-kimondó kortársai cáfolni, több-kevesebb sikerrel. Zseniálisan egyszerű téma, ami alig ötezer éve foglalkoztatja az emberiséget. Janne Teller egy dán kisváros óceánjának kellős közepére dobja le főhőseit, egy osztálynyi tizennégy évest, hogy a „felnőtt világ” legkisebb segítsége nélkül, tökéletes elszigeteltségben birkózzanak meg ezzel az aprócska problémával.
A díszlet és a bábok egy rajzfilm hangulatát idézik. Hoffer Károly egy személyben tervező és rendező: naná, hogy a legkisebb falfirkáig homogén a látvány és a cselekmény, egyetlen betű, egyetlen véletlenül odafújt „tag” sem marad funkció nélkül. A színpad centrumába kerültek a hangszerek, de a cselekmény nem szorul a szélekre. A teret jelenetenként újrastruktúrálják, a tanterem padjait alkotó dobozokból szükség szerint lesz búvóhely, koporsó akár. Minden szereplő (Eskildsen tanárnőn kívül) duplán van jelen a színpadon: báb és ember közösen adják a figurát. A báb vesz részt a külső történésekben, erősen leegyszerűsítve ő a kamaszok gyermeki, ártatlan énje; a bábot mozgató színész leginkább a belső monológokat közvetíti, egészen addig, míg a bábot és mindazt, amit azzal jelképezhet, le nem teszi a Fontos Dolgok Halmára.
Gimesi Dóra parádésan alkalmazta színpadra a sokszereplős regényt. Bátran nyúlt az szöveghez, komoly strukturális változtatásoktól sem riadt vissza a dramaturgia kedvéért. Egy-egy színpadi karakterben – a könyvbéli narrátor Agnes (Spiegl Anna) és a semmit-mondó Pierre Anton (Szolár Tibor) figuráját kivéve – két vagy több regényszereplőt ötvözött (Sofie: Mórocz Adrienn, Elise: Pallai Mara, Dagadt Henrik: Ács Norbert, Jan-Johan: Teszárek Csaba, Ájtatos Kaj: Tatai Zsolt, Nagy Hans: Pethő Gergő). Míg a regényben minden gyereknek csak egyszer kell valamit áldozatként feltennie a Fontos Dolgok Halmára, a (báb)színdarabban megjelenik az „új kör”, mely során egyre nagyobb tétekben játszanak a kamaszok. Ezzel csak fokozzák a feszültséget; ez, bár a regény egyetlen lapja sem volt unalmas, kifejezetten jót tesz a darabnak. Egyetlen ponton vitatható a könyv cselekményétől való eltérés: a darabban a fiatalok kétszer is a felnőttekhez, illetve a felnőttek világát jelképező Mathilde Eskildsen tanárnőhöz (Blasek Gyöngyi) fordulnak. S bár megértést vagy valódi érdeklődést „természetesen” nem kapnak tőle, a színdarabban tompul a regénybeli elszigeteltségük. Ám amennyit elvesz, hozzá is ad a történethez a két jelenet: Blasek Gyöngyi olyan természetesen játssza a valóságról tudomást nem vevő tanárt/anyát, hogy a nézőtéren jelenlevő szülő/pedagógus joggal fészkelődik az egyébként kényelmes széken. S ha ez volt a cél, már megérte.
Kiss Tibor művész úr nevét és leginkább Kilégzés című albumának számait adta a darabhoz. A Vidám Színpad Vízkeresztjéhez hasonló minikoncertben reménykedők csalódottak az első szám hallatán. A hangzás a nyolcvanas évek – beli alternatív koncerteket idézi, és nem is mindig érthető, hogy miért éppen az a dal került a cselekmény adott pontjára, amelyik. De ez nem különösebben zavaró, kis túlzással a Quimby bármelyik száma bármikor megállná a helyét ebben a darabban (a kissé elkoszolódott Most múlik pontosan-t kivéve). Amikor pedig a Sophie-t alakító Mórocz Adrienn elénekli a Megadom magam egyetlen versszakát – nos, arra elég sok mindent lehet mondani: katarzis, hátborzongatás, új kontextus, tökéletesség. Mindenesetre a recyclig új fogalmat nyer.
Jobbnál-jobb dramaturgiai megoldások, utalások követik egymást. Pierre Anton monológját – melyet szó szerint emeltek át a könyvből, s melyben azt számolgatja, hogy alvás, evés, munka és takarítás után milyen kevés ideje marad egy embernek a valódi életre -, egyenletként rója fel a tanárnő a táblára. Remélhetőleg csak matekfaktosoknak tűnik fel, hogy az egyenlet a felírt formában nem azt az eredményt adja, amit a szöveg alapján kellene. Hibátlan viszont Ájtatos Kaj kálváriája, háromszori eleséssel és arctörléssel, és még számtalan, kisebb és nagyobb, bátor és briliáns mozzanat. A darab befejezésére-csúcspontjára azonban elfogy a merészség: azt, hogy Pierre Antont, miután néhány mondatával teljesen elértékteleníti a Fontos Dolgok Halmát, gyakorlatilag meggyilkolják egykori osztálytársai, olyan finom, jelképes módon jelenítik meg, hogy az már súrolja az felette-elsiklás határát. De ezzel a problémával nincs egyedül a Bábszínház jeles feldolgozása: a könyvről írt kritikák legtöbbje éppúgy hajlamos nem tudomást venni erről, mint kilencedikes lányom irodalomtanára, aki volt annyira haladó, hogy kötelezőként feldolgozza az osztályával a regényt, de ugyanígy nem beszélte ki tanítványaival a mű egyik legnagyobb kérdését.
De a finoman elnagyolt befejezés ellenére is telitalálat a darab. Kamaszt nevelőknek családi programként kötelező. Napokig munkál még az emberben, legyen szó ifjúról vagy felnőttről, továbbgondolásra, sőt, beszélgetésre késztet. Te mit hordanál halomba? Emlékszel a dobszólóra a Magam adom végén? Figyelted, mik voltak a dobozokra írva? Észrevetted, hogy senki sem sorolt egyetlen emberi kapcsolatot sem a fontos dolgok közé?
És ha tudunk beszélni róla, akár az is elviselhető, ha Pierre Antonnak igaza van. Köszönet tehát a Semmiért Janne Tellernek, és köszönet a színre vitelért a Budapesti Bábszínház művészeinek.
