Álmomban anyut másodszor is deportálták. Úgy ötven évvel az első után. A tágas teremben (kopár vasúti várónak tűnt) nem is voltak olyan sokan. Anyu arcán leírhatatlan, felfoghatatlan, végzetes, végletes, végtelen kétségbeesés ült. A valóságban akkor láttam ehhez hasonlót, mikor mentő vitte a kórházba, ahonnan soha nem tért haza. Most, itt, a váróteremben egy ő korabeli, ravaszkás arcú (vagy csak én láttam annak) férfi hajolt át anyuhoz, mintha át akarná fogni a vállát, de nem ért hozzá: „Maga is túlélő?” Én meg leguggoltam anyu elé, belenéztem az arcába, és csak annyit tudtam kinyögni: „Túl fogod élni.”
Harmat György
