Az európai ember számára valaha a világ közepe volt – vagy még most is az? Idén az egyik legizgalmasabb főváros, Róma kapcsolódik Budapesthez az Európai Hidak program keretein belül. Az Örök Városon keresztül pedig egész Itália, hála azoknak a fantasztikus olasz művészeknek, akik szeptemberben fellépnek majd a Müpa színpadán. Három különböző íz, hangulat, zenei világ áll majd színpadra, az viszont mindegyikükben közös, hogy arra a pár órára, amíg hallgatjuk őket, Olaszországban érezhetjük magunkat. Na de kik ők, és mit is hoznak nekünk?
A nagyvilág olasz nyelvű zenéje: Roberta Gambarini
A torinói születésű Roberta Gambarini jutott a legmesszebb hazájától, hiszen sok éve az Egyesült Államokban él. Ha olvastad a vele készült interjúnkat, emlékezhetsz rá, hogy a hihetetlenül tehetséges énekesnőnek már a szülei is rajongtak a jazzért, és a huszadik század közepi klubélet kellős közepében forogtak. Így magát Gambarinit is az olasz jazz-zenészek indították el a pályáján, amely aztán az Egyesült Államokban folytatódott – olyan mentorok oldalán, mint James Moody vagy Benny Carter.
Roberta Gambarinit sokszor hasonlítják Ella Fitzgeraldhoz, és a nagy elődhöz hasonlóan neki is megvan a maga „daloskönyve”, amelyből összeállíthatja az egyes koncertek műsorát. Egy ennyire markánsan amerikai, angol nyelvű műfaj képviselőjeként persze ő maga is leginkább angolul énekel. Ez a fellépés azonban éppen azért lesz különleges, mert felcsendülnek majd a repertoárjában szereplő, de ritkábban énekelt olasz nyelvű dalok, sőt, olyanok is, amelyek kifejezetten erre az alkalomra készülnek.
Viszont akár olaszul, akár angolul, vagy éppen bármilyen más nyelven énekel, érdemes fejben tartanunk Gambarini ezen szavait:
“Jazzt olyan emberekkel is játszhatunk együtt, akikkel nem beszéljük egymás nyelvét. A jazz képes lehet arra, hogy békét hozzon az emberiségnek. Nagyon nehéz küldetés ez egy ennyire megosztott világban, mint amelyben manapság élünk, de hiszek abban, hogy ha életben tartjuk ezt az üzenetet, akkor a jazz fantasztikus dolgokra lehet képes.”
Ha jobban belegondolunk, valahol az egész Európai Hidak programnak is éppen ez a célja…
Az olasz vidék zenéje: Antonio Castrignanò
Dél-Olaszországban, többek között Puglia tartományban, ahonnan Antonio Castrignanò származik, évezredes hagyományokat őriz és titkokat tár fel a zene. Itt honos például a pizzica, egy rituális tánc, amellyel a hagyomány szerint a tarantulapók által megcsípett és szörnyű kínok között, öntudatlanságban vergődő áldozatokat gyógyították.
A vad ritmusok és a módosult tudatállapot azonban mindenfajta más “méregre” is jók lehetnek, amely megkeseríti mindennapjainkat: legyen az a fásultság, az ideges rohanás, vagy éppen a kiégés. A Római Birodalom első pár évszázadában Dionüszosznak, majd a kereszténység elterjedésével immár Szent Pálnak címzett rituálé még ma is él és virul, és fiatal művészek újabb és újabb generációi inspirálódnak belőle.
Ez történt Castrignanòval is, aki kezdetben Puglia népzenéjét játszotta, már akkor is izgalmasan elegyítve a pizzica zabolázhatatlanságát a népdalok lassú, szomorú érzelemvilágával. Azóta már az ötödik lemezénél tart, és minden alkalommal kicsit még tovább tágítja a határokat, összekapcsolva pugliai gyökereit az egész világgal, a múlt kincseit őrző népzenét a jövőbe mutató, innovatív, kísérletező zenei ötletekkel.
“A zenei hagyományok végigkísérik az életünket ezen a bolygón. A kódokat, amelyekből összeáll a zene, még az őseinktől kaptuk, de ezek a jelenlegi életünk történeteivel fonódnak össze. Végül pedig mi magunk is továbbadjuk az egészet a jövő emberének: azt is, amit mi magunk is kaptunk, és azt is, amit már mi tettünk hozzá”
– nyilatkozta legújabb lemezéről, amelynek a bemutatóját hallhatjuk majd az Európai Hidak program részeként.
És persze Róma zenéje: A Santa Cecilia Akadémia zenekara
1585-ben V. Szixtusz pápa kiadott egy pápai bullát, amely két nagy előd – Nagy Szent Gergely pápa, aki beemelte az egyházi énekeket a mise rendjébe, és Szent Cecília, a zene védőszentje – előtt tisztelegve zenei intézményt alapított. Így született a zenekar, amely az elmúlt négyszáz évben jelen volt Róma történelmében, tanúja volt az egyházi és világi nagy fordulatoknak, drámai eseményeknek, ám akármi történt, mindig fennmaradt. A kezdetben egyházi intézmény az olasz állam egyesítésekor királyi Akadémia lett, és a XIX. század végétől működik állandó zenekara, kórusa, könyvtára, múzeuma, nem is szólva a különféle iskoláiról zenészeknek, színészeknek és filmeseknek.
A napjainkban Antonio Pappano által vezetett zenekar a Cantemus Vegyeskarral együtt lép fel nemsokára Budapesten, a karmester pedig Fischer Iván lesz. Ennek megfelelően a repertoár is egy olasz és egy magyar zeneszerző párbeszédére épül. Hogy mi a közös pont? Mi más lenne, mint maga Róma…
Az olasz zeneszerző, Ottorino Respighi 1913-ban költözött Bolognából a fővárosba, hogy a korabeli Santa Cecilia egyik professzora legyen. A következő évek igazi érzelmi hullámvasutat jelentettek számára: kezdetben szenvedett a város nyüzsgésétől és a tanítással ránehezedő felelősségtől, majd végigélte, ahogy Olaszország bekapcsolódik a nagy háborúba, és egy ideig katonáskodott is. Beleszeretett egy tanítványába, aki később a felesége lett, majd nem sokkal később elhunyt az édesanyja. Ennyiféle hektikus és ambivalens érzelem által vezérelve ült le megírni a Róma kútjait, amely 1918-ban, egy Toscaninivel közös fellépés során zajos sikert aratott. A következő évtizedben Respighi két folytatást is írt, így született a Róma fenyői, majd a Római ünnepek.
Liszt Ferenc Róma által inspirált kórusművei pedig talán nem ismeretlenek a magyar közönségnek. Az O Roma Nobilis egy X. századi latin nyelvű zarándokvers megzenésítése, amelyet Liszt 1879-ben komponált, a Dall’alma Roma (Róma lelkéből) című darab pedig a IX. Piusz tiszteletére írt pápai himnusz átirata énekhangra és orgonára. Sőt, még Liszt életének is van olyan vonatkozása, amely összeköti őt az Akadémiával. Rómában ismerkedett meg ugyanis a fiatal zeneszerző-zongoristával, Giovanni Sgambatival, aki Liszt tanítványa, majd később a Santa Cecilia intézményvezetője lett.
“Ó, Róma! Én hazám”
– írta az 1860-as években Liszt a városról, Byron egyik híres verssorát idézve. Mi pedig vele tarthatunk Rómába, illetve elmélyülhetünk egész Olaszország nyelvi, zenei és kulturális kincseiben is; és ehhez nem kell mást tennünk, csak beülnünk az Európai Hidak kihagyhatatlan koncertjeire.
