Barnás Ferenc: A kilencedik. Budapest, Kalligram, 2014 (2. kiadás), 200 oldal, 2990 Ft
A kilencedik faluregény, de nem népi irodalom, nincs itt semmi jövőépítő politika, nemzetépítés, azaz reménykeltés, porhintés sem, csak a pőre szenvedés, a szegénység, a kilátástalanság.
Második kiadásról ritkán írnak recenziót, mert ha újra ki kellett adni a könyvet, az mást nem jelenthet, minthogy keresik, és talán a kritikai recepció sem maradt el. Hogy most mégis kivételt teszünk, annak az az elsődleges oka, hogy érzésünk szerint Barnás Ferenc nyolc éve kiadott regénye, A kilencedik minimum (újra)olvasandó. Egyfelől, mert mestermű (ezt állítja Esterházy Péter – is), másfelől, mert a mélyszegénységről szól, és az újfent felettébb aktuális kérdés a mai Magyarországon, harmadrészt, mert a szerző legutóbbi regénye, a Másik halál sikerének (amely tavaly megkapta az Aegon-díjat) árnyékából kilépve az értő közönség figyelmébe kerülhet. Utóbbi regény hazai és várható nemzetközi sikere miatt sem árt arra emlékeztetni, hogy A kilencedik angol fordítása még Amerikában is jelentős kritikai sikert ért el, ami önmagában is figyelemre méltó (hisz az angol-amerikai világban alig fordítanak irodalmat), ám abban nem vagyok biztos, hogy Magyarországon oly sokan és sokat forgatták volna, mint amire kvalitásai, különlegessége, prózai ereje miatt megérdemelné.
A recepció persze már csak ilyen,
nincs abban semmi csoda,hogy a plakátokon és tévében nem futtatott művek vagy eltűnnek a süllyesztőben, vagy pár évtized múlva fedezi fel azokat a szakma és/vagy a közönség. A sikernek gyakran nincs logikája, vagyis a művészetnek nincs logikája. A Sorstalanság sem két nap alatt futott be, s érdekes, hogy Barnás kisfiú elbeszélője Kövér Gyurira is emlékeztet. Továbbá Barnás harmadik regénye elemi erővel ábrázolja szinte ugyanazt az időszakot, mint az utóbbi év egyik, ha nem a legjobb (ha van ilyen) regénye, Borbély Szilárd Nincstelenekje. Azaz itt is egy kisfiú szemszögéből látjuk a kádári időszak, a szocializmus már-már teljesen elviselhetetlen világát (szintén a hatvanas évek végén járunk), ahol mindent a nyomor, a reménytelenség, az éhség, a fázás, a fizikai fájdalom, az agresszió ural el. Kétségkívül érdekes a két regényt egymás mellé tenni és összehasonlítani (ezt a feladatot meghagyjuk a profi irodalomkritikusoknak), de összemosni sem lenne termékeny. Mégis megdöbbentő, hogy e két kiváló regény (de hozzávehetjük Kertész Imréét is) egy olyan magyar világot rajzol fel, ahol a gyermekeknek más nem jut, mint a szenvedés. Borbély elbeszélője a számok misztikus világába menekül, Barnás dadogó, már-már szellemileg elmaradott elbeszélője viszont az iskolai vécébe:
Majdnem itt szeretek legjobban lenni. Ez legalább tízszer akkora, mint az otthoni, lehet benne sétálni. Nem zavar, hogy büdös, pont jó.
Vagy épp a hentesüzlet előtt bámulja a szalámit, az a vágy reménytelen tárgya. Az iskolában amúgy sem tud másra gondolni, mint egyik osztálytársa tízóraijára, egész délelőtt szédül az éhségtől. A vallásos, s így még inkább a perifériára szoruló nagycsalád képtelen egyről a kettőre jutni – az apa még papnak készült –, építkeznek is, a MÁV-nál dolgozó családfő pedig a pénzszerzésen töri a fejét, noha ezt a feladatot is kiadja az anyának: oldja meg. Aki golyóstollakat szerel össze, az egész család pedig olvasókat készít az egyházi piacra. Az Ésapának nevezett apa aztán kezelésben részesíti azokat, akik nem haladtak a munkával.
Ez volt hát a magyar valóság?
Amikor a gyerek legfőbb álma egy zsömle és az, hogy elférjen az ágyban a többiek mellett, ahol egy takaró jut kettejükre, ezért a ruhát le sem veszik? Hogy legyen egy ház, egy szoba, ahol nem fáznak? Hogy az Ésapa, ha veri is, legalább ne üsse agyon? Igen, részben ez volt a magyar valóság, de Magyarországon most is milliók – igen, milliók – élnek nem különösebben jobban, minden perspektíva nélkül. Legfeljebb nem olvasókat gyártanak a „szabad piacra”, sőt, semmit sem gyártanak, hanem egész nap a tévét nézik, ha sikerül áramot lopni. Már nem is imádkoznak. Barnás regényében „legalább” még elmondják a Miatyánkot, bár a kisfiú inkább a halál után vágyakozik, hol szanatóriumba kerül, hol a vaságyon fekszik hetekig, hol a szekrényben bújik el testvéreivel. Reggelente pedig fel sem akarnak kelni – ugyan minek? Az iskolában úgyis csak a megaláztatás vár rá. A tornaórán le sem mer vetkőzni, nehogy lássák a többiek csípésekkel teli testét.
Barnás regénye attól, hogy egy kor nyomorúságát erős kontúrokkal rajzolja meg és egyedi, redukált, „gyermeki” nyelvvel meséli el, még nem lenne eleve különleges. De egész életművének sarkalatos része A kilencedik – és persze még szó sincs befejezett oeuvre-ről -, amely szintén egy zárt, szabadságmentes világot ír le, de egy egyéni szenvedéstörténetet is, ami a Másik halálnak is lényege. Nem titok, hogy Barnás önéletrajzi elemekre is épít, de kikerüli azokat a csapdákat, amelyeket mások nem. Ahogy korábban a regény kritikusai megfogalmazták, A kilencedik faluregény, de – akárcsak, ismét, a Nincstelenek – nem népi irodalom, nincs itt semmi jövőépítő politika, nemzetépítés, azaz reménykeltés, porhintés sem, csak a pőre szenvedés, a szegénység, a kilátástalanság. És végül, mert lopkod, a kilencedik gyermek elbukik, mert más nem is történhetne vele.
