Repülőgépről lőtték, 56-ban halálra ítélték, ma 88 éves Nagy Pál író, a párizsi Magyar Műhely alapító-szerkesztője
Születésnapi beszélgetés*
Többször is meséltél már a gyerekkorodról, most mégis arra kérlek, elevenítsük föl a legfontosabb pillanatait, amelyekre máig emlékszel!
Nos, nem lesz könnyű, mert rengeteg van. 1934. augusztus 23-án születtem Salgótarjánban. Apám egy partiumi kisnemesi család leszármazottja volt, ekkoriban már saját ruházati boltját vezette a város főutcáján. Anyám, néhai Soós Mária debreceni származású, ott végzett kereskedelmi iskolát, majd 1932-ben házasodott össze apámmal, a bátyám 1933-ban született, az öcsém 1939-ben. A gyerekkorom nagyjából 10 évig tartott, mert közbejött a háború, amiben apám tartalékos főhadnagyként 1944. november 1-én hősi halált halt a dunaföldvári híd védelme közben. December közepén az özvegyen maradt anyám úgy döntött, hogy elfogadja a fölajánlott menekülési lehetőségét, és három gyermekével útnak indul nyugat felé, mielőtt az orosz front elérné Tarjánt. Rettenetes hírek érkeztek az orosz katonák viselkedéséről, és ezt sajnos később személyesen is megtapasztaltuk a megpróbáltatásaink során.
Hogyan utaztatok?
Különvonattal vittek minket a terv szerint Szlovákián keresztül Németországba, a szerelvényt katonatisztek kísérték. Valamennyi menekült célja az volt, hogy orosz helyett amerikai fogságba essen, valahol Berlin környékén. Aztán, ahogy ezt háborús filmekben láthattad, a vonatunkat sorozatos repülőgép támadások érték a nyílt pályán, hol az amerikaiak, hol az oroszok géppuskázták végig a szerelvényt. Ilyenkor mindannyian a vagonok alá menekültünk és nyüszítettünk, mint a kutyák. Aztán egyszer csak nem lehetett tovább menni vasúton. Tisztjeink lovas kocsikat szereztek valahonnan, s folytattuk az eszeveszett menekülést. Valahol Szlovákiában jártunk, amikor kiújult a csontvelőgyulladásom. Ezt a sebesülést még Tarjánban szereztem egy korcsolyázás alkalmával, amikor játékból a lányok elé vetettem magam a jégpályán, hogy ők átessenek rajtam… Egy német katonaorvos operálta meg a csúnyán elfekélyesedő sípcsontomat, minden fájdalomcsillapítás nélkül. Leírhatatlan fájdalommal járt, de valójában az életemet mentette meg. Amikor anyám hálából a maradék pénzünket neki akarta adni, egy fillért sem fogadott el. Folytattuk a menekülést, ekkor már a lovakat is anyámnak kellett hajtania, én feküdtem a kocsin, mellettem a rengeteg kacat között tükrös szekrény, zsíros bödön, varrógép és sílécek rázkódtak a göröngyös úton. Ezeknek az értelmetlen tárgyaknak a magunkkal való cipelése is mutatja, hogy vészhelyzetben az emberek nem tudnak racionálisan gondolkodni.
Gondolom a háborús események ide is követtek benneteket.
A repülők a kocsikat is támadták, rengeteg holttest hevert mindenfelé, amerre elhaladtunk. Brno városáig jutottunk, ott végleg elakadtunk. Az orosz csapatok 2-3 kilométerre voltak mögöttünk, az amerikaiak nagyon messze előttünk. Ekkor anyám a visszafordulás mellett döntött. A lovas kocsival elindultunk hazafelé, jó néhány dermesztő és fájdalmas találkozásra emlékszem az orosz katonákkal, amelyek útközben estek meg velünk. Valamikor májusban értük el az országhatárt, majd Debrecen felé vettük az irányt anyám rokonaihoz, ahol Lajos bátyámat és engem beírattak a híres Református Gimnáziumba. De 1946 nyarára tarthatatlanná vált a helyzetünk a cívis városban, ahol egy szenespincében éltünk, így felkerekedtünk és meg sem álltunk Salgótarjánig. Az itt hagyott házunkba addigra beköltözött egy család, de ez szerencsére nem tartott sokáig. Anyámat hamarosan igazolták, ami azt jelentette, hogy papírt kapott róla, semmilyen háborús bűnt nem követett el, így egy rövid időre visszakaphatta apám üzletét is. A bátyám pesti rokonokhoz került, előbb műszaki középiskolába tanult, majd a műegyetemen. Ő többet nem jött haza Tarjánba.
Te hová kerültél?
Én a Madách Gimnáziumban szerettem volna tovább tanulni, de hiába a jeles bizonyítvány, már oda sem vettek föl, mert, mint mondták, egy horthysta katonatiszt gyereke nem érdemli meg, hogy középiskolás lehessen. Ismét a rokonok segítségét kértük, apai nagybátyámék Sárospatakon éltek, így kerültem a másik híres református gimnáziumba. Aztán 1950-ben anyám, akinek akkorra már államosították az üzletét, és csak takarítóként dolgozhatott egy kereskedelmi vállalatnál, elment a Madách Gimnázium igazgatójához, és elmondta, hogy a pataki taníttatásaim költségét képtelen előteremteni. Miért büntetik a fiúkat az apjuk bűneiért?! – kérdezte az iskola vezetőjétől. Szó nélkül felvettek a második osztályba, így aztán három évig újra tarjáni diák lehettem.
Nagyon előre szaladtunk. Biztosan voltak ennek a korszaknak szép pillanatai is.
Persze. A gyerekkor nem múlhat el játék és vidámság nélkül. A Füleki utcai fiúk, akik bejátszották a Kiserdőt és a régi Stécé-pálya minden szegletét, emlékezhetnek számos boldog pillanatra, de ezzel mindenki más is így van, hiszen a meghatározó élmények ebből a korból jönnek. Mi, gyerekek tudomásul vettük a Rákosi-rendszert, de minden módon igyekeztünk kibújni alóla és élni a saját életünket. Egyszer például Bíró Sanyi barátommal a gimnázium modellezőklubjában legyártottunk egy csomó „Vesszen Rákosi!” feliratú plakátot, amikkel aztán éjszaka tele ragasztottuk a környéket. De hiába kerestük őket másnap reggel, szorgos kezek eltávolították mindegyiket. Szerencsére nem buktunk le. Vagy 1953-ban az érettségi vizsgát követően, Sztálin halála után a Pipis-hegyen ünnepélyesen elégettük az orosztankönyveinket, és megfogadtuk, hogy mi már többet ilyet nem veszünk a kezünkbe. De egyébként szerettem a gimnáziumot, jó tanuló voltam, és már akkor írónak, újságírónak készültem. Fiatalok voltunk, szerelmesek voltunk, kirándultunk, véget nem érő futball-mérkőzéseket játszottunk a Kisréten, és vasárnapokként ott szurkoltunk a régi falelátós Stécé-pályán, ahol a tarjáni játékosok mellett láthattuk a világ akkori legjobb labdarúgóit, Puskásékat, Kocsisékat. Ha Tarjánra gondolok, először ezek az emlékek jutnak az eszembe.
Mi történt veled az érettségi után?
Jelentkeztem az ELTÉ-re, magyar-történelem szakra, de helyhiány miatt nem vettek föl. Ez nagyon megviselt. A barátaimat, Szakáll Imrét és Gerelyes Endrét fölvették, őket munkásszármazásúnak minősítette a bizottság, én maradtam egy horthysta katonatiszt fia, akinek az apja még a Don-kanyart is megjárta 1942 telén. Egy féléves könyvtárosi tanfolyamot elvégezhettem, és Pásztón kaptam állást. Ismét anyám lépett közbe, látta, hogy mennyire megvisel ez a helyzet, és személyesen Rákosihoz írt levelet az érdekemben. Nem sokára meg is érkezett a válasz, amelyben arra buzdítottak, hogy jelentkezzek az egri pedagógiai főiskolára, az 1954-55-ös tanévre. Így is történt, jelentkeztem és fölvettek, két viszonylag nyugodt év következett az életemben, remek barátokkal és jó néhány tudós professzorral a tanári gárdában.
Aztán jött az 1956-os forradalom…
Igen, ezt már sokszor elmeséltem, most csak a legfontosabbakat idézném föl. Tehát én lettem a főiskola megválasztott diákvezetője, és társaimmal biztosítottuk az intézmény zavartalan működését. Bár származásom miatt nem kaphattam katonai kiképzést, én is fegyvert fogtam, de szerencsére soha nem kellett használnom. Legalább két alkalommal sikerült megakadályoznunk, hogy a tömeg meglincseljen egykori ávósokat, volt, akit a főiskola pincéjében bújtattunk egy ideig, majd később szabályosan átadtuk őket a rendőrségnek. Egy napon anyám aggódva telefonált, Bandi öcsém miatt, aki szintén Egerbe járt iskolába, a Dobó István Gimnáziumba. Hozd őt haza, mondta, tudod milyen, mindig ott sertepertél, ahol a baj történik. (Ez sajnos így volt. 1956 december 8-án is ott volt a vásártéri tömegben, amikor a sortűz eldördült. A társát kilőtték mellőle, ő megúszta…) Tehát autóba ültettük az öcsémet és irány a szülővárosunk. Természetesen fegyverek is voltak nálunk, Tarjánban jó néhány emberrel találkoztunk, ekkor még sokan hittek a forradalom győzelmében. Elbúcsúztam anyámtól, de nem gondoltam volna, hogy legközelebb majd hét év múlva találkozunk a párizsi Gare de l’Est pályaudvar peronján, egymás nyakában zokogva… Én magam pedig 1968-ban látogathatok először haza, mint francia állampolgár.
De térjünk vissza ’56 számodra legdrámaibb eseményéhez…
November 4-e után, a szovjet megszállást követően, mi, egri főiskolások nem tudtuk, mi tévők legyünk, hogyan viszonyuljunk az új helyzethez. Valamelyikünk kitalálta, hogy menjünk el Diósgyőrbe, és kérdezzük meg az ottani nagymunkástanács vezetőit. Így is történt, sikerült találkoznunk a melósokkal, akik a forradalom második szakaszáról beszéltek, a kezdődő országos sztrájkmozgalomról. Sztrájkoljatok ti is! – mondták búcsúzóul. Ahogy Pobeda autónkkal elhagytuk a gyár kapuját azonnal üldözni kezdett egy másik személygépkocsi, amiben ávósok ültek. Miskolc zegzugos utcáin száguldoztunk, pont, mint a filmekben, végül aztán egy zsákutcába jutottunk, és ott elfogtak mind a négyünket. A Rudolf laktanyába vittek, ahol az orosz katonai parancsnokság székelt, és azt állították rólunk, hogy fegyveres ellenállók vagyunk. Már az első este a városparancsnok vezetésével fölálló rögtönítélő orosz katonai bíróság halálra ítélt mind a négyünket, a kivégzést másnap hajnalra tűzték ki. Egész éjszaka virrasztottunk, egyszerűen nem hittük el, hogy ez megtörténhet. Végül három nap múlva indoklás nélkül szabadon engedtek bennünket.
Gondolom 1990 után próbáltál többet megtudni a miértekről.
Nem, már akkor kiderült az igazság. Ugyanis a miskolci és az egri orosz alakulat ugyanahhoz a hadtesthez tartozott, a két városparancsnok pedig ismerte egymást személyesen. Miután eljutott a letartóztatásunk híre Egerbe, a főiskolások tüntetést szerveztek és két napos sztrájkot hirdettek. A főiskola telefonközpontjában orosz-szakos évfolyamtársaink dolgoztak, ők lehallgatták a két parancsnok beszélgetését, ebből kiderült, hogy az egri óva intette a miskolci társát, azt mondta, a kivégzésünk nagyon nehéz helyzetet idézne elő Egerben, erős ellenállásba ütköznének a katonái, és egy esetleges vérfürdő, magyar és orosz áldozatokkal igazán nem hiányzik neki. Ennyin múlt… Miután kiszabadultunk, óvatosan visszamentünk Egerbe, de ott rögtön közölték velünk a társaink, hogy az ávósok folyamatosan keresnek bennünket, javasolták, még aznap menjünk tovább. Azt tudtam, hogy Tarjánba nem mehetek, mert október végén sokan láttak fegyverrel az oldalamon, néhány nap múlva ott is letartóztatnának. Végül Pestre mentem keresztanyámhoz, napközben találkozgattam az egri és a fővárosban élő barátaimmal, ismerőseimmel. Nekem eszem ágában sem volt nyugatra menni, úgy hittem, az orosz megszállás legfeljebb tavaszig tarthat, utána újra szabadok leszünk. De a razziák egyre gyakoribbá váltak, az ávósok kezdték összeszedni az embereket, deportálásokról suttogott mindenki. Egy hete lehettem Pesten, amikor keresztanyám kezét tördelve mondta, hogy a házmester utánam faggatózik, honnan jöttem, mit keresek őnála. Ekkor eldöntöttem, én is nekivágok a nyugati határnak. Hívtam a legjobb egri barátaimat is, de ők inkább maradtak, később sajnos rövidebb-hosszabb időre valamennyien börtönbe kerültek… Nekem szerencsém volt, átjutottam a zöldhatáron, bár ismét géppisztolysorozatokat lőttek utánam, hasonlóan, mint gyerekkoromban, de megúsztam. Néhány hét múlva az osztrák menekülttáborban fölszállhattam egy Franciaországba tartó vonatra, és egy rövid kitérő után pár nappal karácsony előtt már a Boulevard Saint-Michelenen sétálhattam Párizsban. Ami, gondolhatod, egészen hihetetlennek tűnt számomra.
Mikor jöttél először haza?
1968-ban volt egy Nemzetközi Műfordítói Konferencia Budapesten, arra jöttünk haza Magyar Műhelyes szerkesztőtársaimmal. Anyám ekkor már Pesten élt a bátyáméknál, tehát nem volt miért, kiért Tarjánba utaznom. Aztán 1978-ban a 25. érettségi találkozómra elmentem szülővárosomba, és a rendőrség annak rendje és módja szerint rögtön le is tartóztatott….
Ez hihetetlen… Mi történt?
Először is tudnod kell, hogy minden disszidensnek van egy visszatérő rémálma, ami nagyjából ugyanúgy játszódik le minden egyes alkalommal: Hosszú évek után, már külföldi állampolgárként hazautazol a szülőföldedre, ahol azonnal letartóztatnak, az okmányaidat elkobozzák, fejedre olvassák a bűneidet, és a szadista őrök egy rettenetes börtöncellába zárnak, ahol rajtad kívül senki más nincs. Nagyjából ennél a résznél ébred föl az ember, hideg verejtékben fürödve, csuromvizes ágyneművel körülvéve.
Feleségemmel, Emilienne-nel mentünk Tarjánba, ő akkor járt először és utoljára ott. Az érettségi találkozó előtt elsétáltunk a Madách Gimnázium egykori épületéhez, ami a rendőrség mögött található. Néhány fotót készítettem a fényképezőgépemmel, amikor két rendőr és egy németjuhászkutya körbe kapott bennünket, és becibáltak a kapitányság épületébe. Le van tartóztatva, mert tilos helyen fényképezett! – így a kihallgatást vezető őrmester. Adja ide az igazolványát! Az nincs, mondtam a lehető legnyugodtabb hangon. Útlevelem van, de azt le kellett adnom a Karacs Szálló portáján. Francia állampolgár vagyok ugyanis. És nem láttam semmilyen tiltó táblát az épület előtt. Az őrmester kinézett az ablakon. Tényleg nincs – mondta ijedten, – valamelyik marha leszerelte! Végül hosszas huzavona után elengedtek, de másnap, ahogy autóztunk a nyugati határ felé, azt vettük észre, hogy egy autó követ minket, benne civilruhás rendőrökkel.
Megijedtél?
Igen, mert belém nyilallt, hogy a táskámban jó néhány kézirat lapul, amit még Pesten kaptam magyar íróktól, költőktől, hogy a párizsi Magyar Műhely következő számában közöljem őket. De engedély nélkül ezeket külföldre vinni akkoriban szigorúan tilos volt és bűncselekménynek számított. Ha a határon megtalálják nálam, újra letartóztatnak, gondoltam rémülten. Az autó ablakán nem dobhattuk ki, mert követőink azonnal lecsaptak volna rájuk. Emilienne-hez fordultam. Vedd ki a táskámból a kéziratokat – mondtam neki, nyugalmat erőltetve magamra. Mit csináljak velük? – kérdezte. Edd meg őket! Így mentünk egy darabig, miközben Emilienne hősiesen rágta és nyelte az oldalakat. Már erősen torlódott a sor a határhoz közeledve, amikor egy útelágazásnál láttam, hogy ha a mellettünk elterülő szántóföldön keresztül vágok, akkor lerázhatom a követőimet, mert ők néhány kocsival mögém beszorulva, egy vizes árok miatt nem tudnak majd utánunk jönni. Így is történt, átvágtam a szántóföldön és padlógázzal hajtottam a soproni átkelőig. Átlépve a határt, mintegy második disszidálásként éltem meg ezt a „kalandot”…
És gondolom Emilienne-nek sem kellett megennie az összes kéziratot… De biztosan van kellemesebb emléked is a hazalátogatásodról!
Szerencsére 1990 után már van, több is. Talán ami a legjobban esett, hogy 1994-ben, a hatvanadik születésnapomon egy meglepetés partit szerveztek a barátaim, Salgótarjánban. Pesten jártunk Papp Tiborral és Bujdosó Alpárral, és találkoztunk a Műhely fiatal szerkesztőivel, megbeszéltük, hogyan adjuk át nekik a lapot, vigyék tovább ők ezt az avantgárd folyóiratot. Másnap délelőtt Alpár megemlítette, hogy igazán leugorhatnánk Tarjánba is a Palócföld szerkesztőségébe. Így is történt. Amikor beléptünk a szerkesztőségbe, a Palócföld legújabb számát nyomták a kezembe, ami teljes egészében rólam szólt. Aztán este a múzeum nagytermében telt ház előtt folytatódott a méltatás, végül én is szót kaptam és elmondhattam mindent, amit fontosnak éreztem, és ami a szívemet nyomta. Nagyon megható volt az egész, pazar és nagyvonalú. Még néhány napig ott maradtunk a városban, kirándultunk a gyerekkori helyszíneken, szóval, igazán emlékezetesre sikeredett ez a születésnap. Azóta számos programra meghívtak a megyei könyvtárba és a művelődési házba, többször is.
Készült rólam portréfilm, amiben minden fontos dolgot elmeséltem az életemből és a Magyar Műhely történetéről. 2010-ben Rónafalun elindítottuk a Rónai Anzixot, amit viccesen Európa legkisebb intermédia fesztiváljának hívtunk. Később az Emilienne könyvének jó néhány fejezetét itt vetettem papírra. Ha tehetem, nagyokat sétálok a Medves-fennsíkon a Réti keresztig, vagy az egykori salgói strandig, remek feltöltődést jelent számomra ez a varázslatos táj. Legutóbb 2020 októberében jártam ott, de remélem, jövőre ismét visszatérhetek.
Min dolgozol most?
Az elmúlt 15 – 20 évben magyar írók és gondolkodók francia nyelven írt műveit gyűjtöttem össze. Ennek az antológiának az első kötete már kapható, a második is elkészült, de ez utóbbi megjelenéséhez szükséges 150 engedély beszerzése a jogtulajdonosoktól. Ez egyébként a kiadó feladata lenne, de bevállaltam, hogy minél előbb nyomdába kerülhessen a könyv.
Aztán gondoznom kell a hagyatékomat is. A magyar nyelvű anyagok a Petőfi Irodalmi Múzeumba kerültek, illetve kerülnek folyamatosan, a francia nyelvűek pedig egy párizsi irodalmi alapítványhoz. Mint tudod, a Műhelynek volt egy francia nyelvű testvérlapja, a d’atelier, amelyben a legjobb francia írók és költők is rendszeresen közöltek, például Michel Deguy, akivel haláláig baráti kapcsolatban álltam. Tehát ezek a dokumentumok lesznek kutathatók Párizsban. A fiatal francia egyetemisták között pedig akad olyan, aki a d’atelier tipográfiai megjelenéséből írja a diplomamunkáját, őt is segítem. Most jelent meg az idén a 60 éves Magyar Műhely 200. száma, abban egy visszaemlékezést közlök a kezdeti időkről, és tisztázok néhány téves állítást a folyóirat indulásával kapcsolatban.
A nyolcvanas-kilencvenes években jó néhány avantgárd videót is készítettél, ezek mostantól bárki számára elérhetőek a Youtube csatornáján.
Nagy Pál videómunkái: Videó1, Videó2, Videó3
Legyen ez egy születésnapi ajándék! És nem állhatom meg, hogy befejezésül ne idézzek egy klasszikus viccet: Chuck Norris elszámolt végtelenig. Kétszer. Te ma betöltöd a 88-at. Mint tudjuk, a fekvő nyolcas megfelel a végtelen jelének. Ezek szerint te ezt már bejártad, kétszer.
Köszönöm szépen és jövőre Rónafalun koccintunk majd minderre!
Párizs – Rónafalu, 2022. július 03 – augusztus 23.
* Az interjú befejező része online készült.
