Georges Simenon: Maigret és az idegek harca. Fordította: Ertl István. Agave Könyvek, 2014. 2280 forint
Húsz évvel korábban anarchista lett volna belőle, valamelyik fővárosban követett volna el bombamerényletet. Csakhogy ez időközben kiment a divatból…” – jellemzi a gyilkost Maigret főfelügyelő. Ilyen ez a divat.
A Maigret és az idegek harca
című bűnügyi regényt Georges Simenon 1930-ban írta. Abban az évben hirdette meg Mahatma Gandhi Indiában a passzív ellenállást; Romániában magas rangú tisztviselőket tartóztattak le azzal a gyanúval, hogy a Szovjetuniónak kémkedtek; Konstanca kikötőjében brit hadihajók jelentek meg, amit a Szovjetunió provokációnak tekintett; a francia katonaság pedig hadgyakorlatot tartott a francia-olasz határ közelében. Bizonyos viselkedésminták, frizurák, holmik azóta újból előbukkannak és elfelejtődtek – ám például a krimi már akkor sem látszott divatholminak. Kortalan, vagy legalábbis nincs nagy jelentősége annak, milyen körülmények között játszódik. Holott a jó krimi utópia, akkor is, ha minden jelenete, mellékszála és szereplője valóságos. Abban a hitben tart meg, hogy bár a jogrend avult, léteznek erkölcsi héroszok, akikhez törvényt lehet igazítani, akik mindig tudják, mit kell tenniük, akkor is, ha épp nem azt teszik, akkor is, ha már botlottak párszor. A bizalmat, a biztonságérzet iránti nosztalgiánkat lehet szeretni a bűnügyi történetben, mindegy, hogy könyv vagy film.
Simenon nyolc alkalommal megfilmesített,
százötven oldalas regénye annyi anyagot tartalmaz, mint egy mai krimisorozat egyórás epizódja. Nem tokaji-esszencia, inkább rozéfröccs, arányait, tempóját, ízeit így hamarabb meg lehet szokni. A bár, a kocsma, és általában minden olyan hely, ahová inni járnak az emberek, ebben a történetben is fontos helyszín. Szerep jut az emberismeretnek, az ujjlenyomatoknak, a grafológiának, amely a történet idején hivatalosan még nem elismert segédtudomány, mégis használható nyommal szolgál. Egy gumitalpú cipőről megállapíttatik, honnan való, ki vette, aki pedig egymás után többször is beleszúrja a kést áldozatába, arról feltételezik, hogy nagyon felindult állapotban lehetett. Aztán ott az abszurd fantasztikum: Simenon nem terhel minket azzal, hogyan, de Maigret rá tudta venni főnökeit, a komplett büntetés-végrehajtást és a bírót, hogy a gyilkossági ügyben jogerősen halálra ítélt vádlottat hagyják szökni, így majd biztosan elvezeti a rendőröket az igazi gyilkoshoz. Amikor a szökevény meglép a rendőrök elől, a főfelügyelő kap tíz napot arra, hogy helyrehozza a hibát. Nem tudom, lehetett-e 1930-ban ilyen nagyvonalúságot feltételezni a francia jogalkalmazók részéről, főleg úgy, hogy nemzetbiztonsági szempontok szóba sem kerülhettek. (Én itthon csak olyanról hallottam, hogy a 2006-os tiszai árvíz idején az egyik veszélyeztetett tanyából az ittas bácsika csak a saját Simson motorján volt hajlandó távozni, és úgy, ha szirénázó rendőrautó megy előtte. Mivel nem kínálkozott más civilizált megoldás, megkapta ezt a felvezetést.) A rabszöktetés tervének elfogadtatásához biztosan sokáig kellett győzködni a potentátokat, de a főfelügyelő nyilván tudja, kivel hogyan kell beszélnie. Alapjáraton mindenesetre nem éppen megnyerő fazon, sőt, bizonyos helyzetekben – nyilván pszichológiai megalapozottsággal, de – durva, mint a pokróc. Amikor a már elszökött és a fogadóban alvó vádlottat szemmel akarja tartani, és kivesz egy szobát a szemközti hotelben, ez a párbeszéd zajlik le:
– Egy folyóra néző szobát kérek.
– Egész hónapra veszi ki?
Maigret vállat vont. Most jobb, ha nem zavarják ilyesmivel.
– Amennyi időre jónak látom. A bűnügyi rendőrségtől…
– Nincsen szabad szobánk.
– Jó, akkor adja a bejelentőkönyvet…
– Jobban mondva… Várjon csak!.. Föl kell hogy hívjam a szobapincért, majd ő megmondja, hogy szabad-e a 18-as…
– Micsoda ökör! – mormogta magában Maigret.
Végül persze csak megkapta a szobát az elegáns szállóban.
A boy megkérdezte:
– Van felvinni való csomagja, uram
– Egy szatyrom sincs! Viszont hozzál csak nekem egy távcsövet!
– De uram… Nem vagyok benne biztos…
– Nem bánom, hogy honnan, de a föld alól is keríts nekem egy távcsövet!
Sóhajtva kibújt a felöltőjéből, kitárta az ablakot, megtömte a pipáját. Öt perc sem telt el, és a boy egy gyöngyház berakásos színházi távcsővel tért vissza.
– Az igazgató úr felesége küldi. Csupán arra kérné önt, hogy…
– Rendben van, tűnés!”
Ez fekete-fehér képregényben egy kocka.
Egy szinte trélerszerű krimiepizódba, ahol takarékosan kell bánni az idővel, ezért nem mutatnak be arccal, névvel olyan embereket, akiknek nem jut fontosabb szerep, nem is férne be. Persze igazságtalan, hogy a könyvet egy tévés műfajhoz hasonlítom, de így derül ki, miért érdemes olvasni. Például azért, mert Simenonnál vannak olyan szereplők is, akikre nem hárul komoly feladat a történetben, csak belépnek az egyik oldalon, és kimennek a másikon. Így lehet kitárni az ablakot, megmutatni, tényleg milyen nyomasztóan széles a világ, mennyire nehéz általában egyről a kettőre jutni, és nem is az emberek közömbössége vagy álnoksága, hanem a számtalan lehetőség miatt. Ez a látóhatár hirtelen szűkül össze. Az eltűnt szökevény, aki miatt Maigret akár el is veszíthetné az állását, éppen ahhoz a bárhoz megy, amelyben a főfelügyelő posztol, nyilván nem véletlenül. Egy sorozatban ilyenkor golyóálló mellényes ürgék kezdenek potyogni az égből, legyűrik a zsiványt a földre. Maigret csak nézi a férfit az üvegen keresztül. Az nem veszi észre a rendőrt, de nyilvánvalóan olyasvalakihez jött, aki odabenn ül. A nyomozóval együtt vehetjük tudomásul, hogy aki tisztességesen, következetesen dolgozik, annak előbb-utóbb ilyen mázlija lesz. Mintha megtanulható lenne, hogyan kell ezt a szerencsét megbecsülni.
