Vujity Tvrtko írja a Facebook-oldalán:
Apám mondata miatt… Ukrajnába jöttem…
„Menj oda, ahova menned kell, és tedd azt, amit tenned kell”
– Balogh Sándor szénbányász
IGEN, Ukrajnában vagyok. Felszálltam egy repülőre a békés, nyugodt, napsütötte lakóhelyemen, Hawaiion, és eljöttem ide, mert úgy éreztem, hogy most itt nagyobb szükség van rám. Misszióm első részében egy kicsi, de most annál fontosabb ukrán-magyar kétnyelvű rádiónak leszek a magyar műsorvezetője. Nem vendége, nem riportalanya, hanem a házigazdája, méghozzá fantasztikus helyi partneremmel, Birta Zoltánnal… Hosszú szervezés áll mögöttem, egy nagy kihívás előttem, melynek hittel és nagy alázattal állok neki, hogy Kárpátalja magyarsága érezze: nincs egyedül. Apró csepp vagyok a tengerben, jól tudom, de a hatalmas óceán is apró cseppekből áll! Itt vagyok hát…
Döntésem megértéséhez visszaugrom az időbe, egészen 1991-ig.
Érettségi után felvettek a Zágrábi Tudományegyetem újságíró szakára, pont akkor, amikor az egykori Jugoszláviában súlyos konfliktusok kezdődtek. Az őszi iskolakezdés előtt bekopogtam a Magyar Televízió pécsi irodájába, hogy -mintegy nyári gyakorlatként- szívesen tolmácsolnék a térségben forgató stábjuknak, cserébe meséljenek nekem az újságírásról. Milyen hasznos nyári gyakorlat lesz ez, gondoltam magamban…
Tolmácsoltam, tanultam, fordítottam, utaztam, aztán egyszer csak lent aludtam a barátaimnál. Egy éjszaka háborús blokádba kerültünk. Akkor kezdtek el nagyon lőni. A stáb nem tudott bejutni, én nem tudtam kijutni Eszékről. Így lettem tolmácsból botcsinálta haditudósító, szinte gyerekként. 19 éves voltam akkor.
Ám volt ott még valami. A helyi rádió magyar adása, amelyet a végveszély fenyegetett. A munkatársak között volt, aki a biztonság reményében Magyarországra menekült, s volt olyan is, aki nem jutott be a munkahelyére. Egy pincében, a zongora alatt aludtam. Ott kért meg Karcsi, hogy olvassak magyarul, legyek a helyi rádió műsorvezetője. És nekikezdtünk… Józsi, az operaénekes; Iván, a villanyszerelő; Mária az óvónő és én, az amatőr gyerek. No meg Karcsi, közülünk az egyetlen, aki látott már belülről rádiót. Normális körülmények között sosem lett volna ilyen rádiós csapat, a háború mégis családdá formált minket. Ha amatőr módon is, de csináltuk, szívvel és lélekkel. Akkor értettem meg, hogy mit jelent egy háborús veszélyben a magyar embereknek a magyar szó.
Én voltam a hírolvasó és a kívánságműsor vezetője. Beolvastam a halottak számát és azt, hogy hol lehet vért adni és kenyeret kapni, majd zenéket küldünk a betelefonálók rokonainak. Biztonsági okokból sok esetben nem mondhattuk el a konkrét személyek nevét, mert sokan laktak a szabadcsapatok által megszállt részeken. Így született meg a
„Kikerics üzeni pacsirtának, hogy jól vannak, túlélték a tegnapi bombázást és megpróbálnak újra átjutni a határon…”
– kezdetű üzenet, amelyet egy magyar népdal követett.
S dolgoztam éjjel és nappal, sírtam, zokogtam, féltem, de legalább annyira tudtam, nekem ott kell lennem.
Dragan 22 évesen halt meg. A barátom volt. Nekem egy becsapódó gránát apró szilánkja eltalálta a jobb lábamat. A seb nem volt nagy, ám nagyon vérzett. Fertőtlenítették és összevarrták. Ám csak egyetlen zöld színű dzsekim és egyetlen farmernadrágom volt. Ez utóbbin vágott lyukat a szilánk, nadrágom véres lett. Így vittek ki a kukoricáson át, hogy aztán átdobjanak a határon. Ezt a véres nadrágot mosta és varrta az én Édesanyukám, Matija, akinek sosem leszek Pulitzer-díjas újságíró meg bátor haditudósító. Neki „csak” a kisfia voltam, s vagyok.
Ültünk aznap este Édesapukámmal, a szénbányásszal a pécsi, Rodostó utcai házunk apró konyhájában, a kockás-abroszos asztal mellett.
– Apa, nekem vissza kell mennem! – mondtam elszántan.
- Itt olvashatod tovább Vujity Tvrtko bejegyzését az FB-oldalán
