Vujity Tvrtko írja a Facebook-oldalán:
Apám mondata miatt… Ukrajnába jöttem…
„Menj oda, ahova menned kell, és tedd azt, amit tenned kell”
– Balogh Sándor szénbányász
IGEN, Ukrajnában vagyok. Felszálltam egy repülőre a békés, nyugodt, napsütötte lakóhelyemen, Hawaiion, és eljöttem ide, mert úgy éreztem, hogy most itt nagyobb szükség van rám. Misszióm első részében egy kicsi, de most annál fontosabb ukrán-magyar kétnyelvű rádiónak leszek a magyar műsorvezetője. Nem vendége, nem riportalanya, hanem a házigazdája, méghozzá fantasztikus helyi partneremmel, Birta Zoltánnal… Hosszú szervezés áll mögöttem, egy nagy kihívás előttem, melynek hittel és nagy alázattal állok neki, hogy Kárpátalja magyarsága érezze: nincs egyedül. Apró csepp vagyok a tengerben, jól tudom, de a hatalmas óceán is apró cseppekből áll! Itt vagyok hát…
Döntésem megértéséhez visszaugrom az időbe, egészen 1991-ig.
Érettségi után felvettek a Zágrábi Tudományegyetem újságíró szakára, pont akkor, amikor az egykori Jugoszláviában súlyos konfliktusok kezdődtek. Az őszi iskolakezdés előtt bekopogtam a Magyar Televízió pécsi irodájába, hogy -mintegy nyári gyakorlatként- szívesen tolmácsolnék a térségben forgató stábjuknak, cserébe meséljenek nekem az újságírásról. Milyen hasznos nyári gyakorlat lesz ez, gondoltam magamban…
Tolmácsoltam, tanultam, fordítottam, utaztam, aztán egyszer csak lent aludtam a barátaimnál. Egy éjszaka háborús blokádba kerültünk. Akkor kezdtek el nagyon lőni. A stáb nem tudott bejutni, én nem tudtam kijutni Eszékről. Így lettem tolmácsból botcsinálta haditudósító, szinte gyerekként. 19 éves voltam akkor.
Ám volt ott még valami. A helyi rádió magyar adása, amelyet a végveszély fenyegetett. A munkatársak között volt, aki a biztonság reményében Magyarországra menekült, s volt olyan is, aki nem jutott be a munkahelyére. Egy pincében, a zongora alatt aludtam. Ott kért meg Karcsi, hogy olvassak magyarul, legyek a helyi rádió műsorvezetője. És nekikezdtünk… Józsi, az operaénekes; Iván, a villanyszerelő; Mária az óvónő és én, az amatőr gyerek. No meg Karcsi, közülünk az egyetlen, aki látott már belülről rádiót. Normális körülmények között sosem lett volna ilyen rádiós csapat, a háború mégis családdá formált minket. Ha amatőr módon is, de csináltuk, szívvel és lélekkel. Akkor értettem meg, hogy mit jelent egy háborús veszélyben a magyar embereknek a magyar szó.
Én voltam a hírolvasó és a kívánságműsor vezetője. Beolvastam a halottak számát és azt, hogy hol lehet vért adni és kenyeret kapni, majd zenéket küldünk a betelefonálók rokonainak. Biztonsági okokból sok esetben nem mondhattuk el a konkrét személyek nevét, mert sokan laktak a szabadcsapatok által megszállt részeken. Így született meg a
„Kikerics üzeni pacsirtának, hogy jól vannak, túlélték a tegnapi bombázást és megpróbálnak újra átjutni a határon…”
– kezdetű üzenet, amelyet egy magyar népdal követett.
S dolgoztam éjjel és nappal, sírtam, zokogtam, féltem, de legalább annyira tudtam, nekem ott kell lennem.
Dragan 22 évesen halt meg. A barátom volt. Nekem egy becsapódó gránát apró szilánkja eltalálta a jobb lábamat. A seb nem volt nagy, ám nagyon vérzett. Fertőtlenítették és összevarrták. Ám csak egyetlen zöld színű dzsekim és egyetlen farmernadrágom volt. Ez utóbbin vágott lyukat a szilánk, nadrágom véres lett. Így vittek ki a kukoricáson át, hogy aztán átdobjanak a határon. Ezt a véres nadrágot mosta és varrta az én Édesanyukám, Matija, akinek sosem leszek Pulitzer-díjas újságíró meg bátor haditudósító. Neki „csak” a kisfia voltam, s vagyok.
Ültünk aznap este Édesapukámmal, a szénbányásszal a pécsi, Rodostó utcai házunk apró konyhájában, a kockás-abroszos asztal mellett.
– Apa, nekem vissza kell mennem! – mondtam elszántan.
- Itt olvashatod tovább Vujity Tvrtko bejegyzését az FB-oldalán
Van egy régi mondás, miszerint az eszes meglátja a bajt és elrejti magát. Az ostobák viszont neki mennek ès elszenvedik a következményeit.
Egy háború sújtotta területre utazni úgy hogy még a gyermekemet is viszem, felfoghatatlan ostobaság és felelőtlenség! A “szabadság eszméje” és a hazafias érzések táplálása rendkívül veszélyes tanácsadó. Megossza a társadalmat, gyűlöletet szít, bajba sodorja az embert.
Bátorság nem ahhoz kell, hogy elutazzak a háborúba, hanem német mondani rá, akkor is ha küldenek! Az az igazi bátorság, nem a ravaszt meghúzni. Valójában a katonák akikre gyakran úgy tekintünk mint a bátorság jelképei, inkább a gyávaság szinonimái. Ők lehetnének a háborúk elsőszámú megállítói de nem elég bátrak ahhoz, hogy a behívót elégessék és vállalják a következményeket. Az az ár a béke ára. Bevonulni meg a gyávaság és szenvedés ára!
Aki ésszerű és szereti az életet amit ajándékba kapott, az nem kockáztatja meg azzal, hogy veszélynek, szükségtelen veszélynek teszi ki magát. Más nős ja is van annak hogy támogassuk a menekülteket, de a gyermekem és a saját életemet tisztelni és értékelni kell(ene)!
Gondolkodj McFly! Gondolkodj!